[Folklista] háromtagú zenészbandák divatja a románoknál

[Pávai István]

Az "ősidőkben" (a erdélyi magyar táncházmozgalom kialakulása előtt) a román
revival (városi) együttesek között nem léteztek olyan zenekarok, amelyek
egy-egy tájegység zenéjét hagyományos felállásban és hagyományos stílusban
kívánták volna megszólaltatni, mint ahogy a magyar revivalban sem volt
ilyesmi korábban. Sőt a falvakban is azt szorgalmazta a román kulturális
kormányzat, s annak megyei és lokális képviselői, hogy minél nagyobb
létszámú népi zenekarokat alakítsanak a helyi művelődési házak, mindegy,
hogy milyen hangszerekből. Néhány helyen azért felbukantak hagyományos
hangszeregyüttesek is, ahol nem sikerült ez a nem kis fáradsággal járó,
nagyzenekart szervező és próbáltató munka. Mert ha helyben volt jó
hagyományos zenekar, akkor azt fogadták meg pl. tánckíséretre a
kultúrversenyekre, nagyzenekar hiányában. Ezek a kényszerített nagyzenekarok
keltették azt a látszatott a késői magyarországi amatőr gyűjtőkben, hogy az
erdélyi és moldvai magyar népzenében szaxofon és harmonika is lenne, mert
arra a kérdésre, hogy játszot-e harmonikással, szaxofonossal együtt, majd
minden hegedűs mondhatta, hogy persze. Csak ilyenkor azt felejtik el
megkérdezni, hogy mikor, miért, mióta, meddig, milyen alkalomból.
Az erdélyi magyar táncházzenekarok (Regös, Barozda, Bodzafa, Ördögszekér)
megalakulásuk után máris sokat szerepeltek a bukaresti TV magyar adásában,
de ez még nem sokat jelentett, mert a románok általában ezt a műsort nem
nézték. Az első budapesti táncháztalálkozó előtti években Erdélyben már több
táncháztalálkozó is volt 1978 óta, amelyek többségét Székelyudvarhelyen
rendeztük. 1980-ban került sor a kolozsvári magyar táncháztalálkozóra,
amelyen a kolozsvári Népi Alkotások Háza román zenei szakirányítói is
megjelentek. A velük folytatott személyes beszélgetésemre alapozva
elmondhatom, hogy szerintük nem volt helyes, hogy a magyarok ezeket a
hagyományos román zenekari felállásokat (pl. hegedű-kontra-bőgő) magukénak
tekintik, ezért rögtön belefogtak, előbb Kolozs, majd Maros megyében
hagyományőrző román bandák fesztiváljait szervezni. Ezek a fesztiválok
lassan kezdtek hatni a városi zenekarokra is, s alakult néhány ilyen városi
zenekar, rendszerint zenetanárokból. (Pl. amikor a Bánságban katonáskodtunk
Simó Jóskával, mint a Barozda kontrása és bőgőse, velünk volt egy
szilágysági román hegedűs kollégánk (zeneakadémián végzett hegedű szakon),
aki otthoni prímásoktól is tanul hagyományos anyagot, s a mi kíséretünkkel
játszott a katonaság alatt.
Ezt leszámítva előbb Szászrégenben, majd Nagykárolyban találkoztam román
értelmiségiek által alakított hagyományos bandával. Ezek viszont mindig
koncertzenekarok voltak. Táncházat nem muzsikáltak, mert az nem volt a
városi románoknál. Hogy miért nem, annak okaival itt nem akarom most
szaporítani a szót.
Tény, hogy ma több ilyen városi román zenekar van, amely magát autentikusnak
hirdeti, nyugati érdeklődők "gyűjtenek" is tőlük, egy részük sokat szerepel
külföldön, s immár egész Romániában több bandafesztivál van, a divat
átterjedt a Kárpátokon túlra is. Párhuzamosan azért megmaradtak a vegyes
összetételű nagyzenekarok is, sőt most is abból van több.