[Folklista] pontozó a legényesversenyen

[Szász József Árpád]

Tisztelt listatagok,
korábban elküldtem egy írást a folkMAGazin XII. évf. 3. szám-ban megjelent Fügedi János "Pontozó a legényesversenyen" címu cikkére reagálva. Mivel elfelejtettem a pontos forrást megjelölni, ezúttal pótolom és ugyan egy kis módosítással a végén elküldöm újból szíves elnézésüket kérve,
Szász József.


A Korond-i Lorincz Lajos bátyánk mondotta volt egyszer egy kerek asztalbeszélgetés félén az éppen hozzászólni készülo fiatalembernek, miután az ifjú azzal vágott neki beszédének, hogy "én nem értek hozzá de elmondanám a véleményemet", hogy "hát, ha nem ért hozzá, akkor üljön is le". 
Ez a kis történet jut eszembe elolvasva Fügedi János "Pontozó a legényesversenyen" címu cikkét, melyben oly nagy szakértelemrol, hozzáértésrol tett bizonyságot, hogyha hozzá szeretnék szólni, bizony elég erosen fel kellene kötnöm a gatyámat, vagy esetleg üljek vissza én is a székembe. Jelen soraimmal jelzem, hogy makacs székely létemre mégis az állva maradást választottam és engedelmükkel elmondanám véleményemet, annál is inkább mivel a cikk írója tanú jelét adta vitázási szándékának.
Mindenek elott szeretném jelezni, minden tiszteletem és elismerésem a tudomány és a tudományos munkát végzo emberek elott és mondandómat nem a hozzájuk való felnövésem, erofitogtatás érdekében, hanem a saját tapasztalataim megosztása miatt fogalmazom meg, remélve, hogy a tisztelt érdeklodo számára is hasznosíthatóvá válik.
Véleményem szerint Fügedi János remekül írta le a pontozót, és elemezte a vele szorosan kapcsolódó formabeli, muködésbeli jelenségeket. Mindezt, a négy oldal ellenére is, tömören sikerült elénktárnia, és gondolom, még így is csupán egy ízelítonek szánta abból a rendkívül izgalmas és hálás feladatkörbol, amit a néptánccal való tudományos munka kiaknáz.
Mélyen osztozom azzal a szomorú megállapításával, hogy: ". a táncpedagógia lenne azon a színvonalon, hogy észrevegye és tudatosítsa ezeket a részleteket, ha módszereket dolgozna ki tanításukra, ha mentené az értékeket, amíg még menthetok. Ha nem elégedne meg a mozdulatok legnyilvánvalóbb, közhelyszeru eloadásaival, hanem egy-egy tánc megismerésében elmélyülve a forma titkait fürkészné.". 
Abban is egyetértek, hogy ".az eredeti táncosok nagyon is tudatában vannak eloadásaik részleteinek..." és hogy a táncban minden egyes mozdulatnak, gondolatnak megvan a maga helye és értelme, funkciója, hogy ". e technikák táncaik alapelemei.". De, véleményem szerint ezek önmagukban nem képesek eloadásaik sajátos ízét és különlegességét megadni. Az értelem, a tudat, a racionalitás nem tudja felvenni a mindenség szerepét. Nem tudja biztosítani a fennmaradást, az életet. Hiszen akkor elég lenne egy kello adattal, logikai sémával feltöltött számítógép, robot és eloadná a különbözo táncokat típusra, falura, sot eloadó egyéniségekre lebontva. És fokozatosan újabb és újabb verziókkal töltenénk fel, ami miatt esetleg életszagúvá tetszeleghet (hiszen változik idorol-idore ugyebár), de nem nehéz elképzelni annak látványát, hogy milyen ürességet hordozna magával. 
E tudatosság összekuszált hálójából, fura módon tudatossággal kikászálódva (hogy Fügedi állításait megerosítsem) láthatjuk, hogy igenis a technikai tudás mellett szükség van valami másra is, ahhoz hogy megteremtsük és megélhessük a tánc és táncolás örömét, szépségét, vagyis hogy élové tegyük. 
És mi az az egyéb? No, ezt szeretném én is megtalálni, és erre kapóra jött éppen a cikkben említett közönségdíjas, valamint a másik két táncos eloadása. 
Itt is leszögezném, hogy nem kívánom sem egyik, sem másik táncos fölött az ítélkezo bíró szerepét felvenni, nem is vagyok abban a helyzetben, egyszeruen csak a gondolataim összefogása érdekében szeretném mégis felhasználni kísérleti alanyokként, illusztrációként. Ezúton is elnézést kérek tolük. Tisztelettel kérem, ne vegyék magukra, hisz a gondolataimról van csupán szó, és nem az abszolút igazságról. 
Az én szememben, Fügedi észrevételeit is használva, egyfelol valóban két igencsak helyre tett mozdulatokat eloadó táncos, másfelol pedig egy esetlegesen nem annak a mércének megfelelni vágyó, és voltaképp ezeket nem is teljesíto táncos jelenik meg. És én nem helyezném oket a nyertes - vesztes, jó - rossz, hiteles - nem hiteles kategóriába, hanem az erényeiket, a kéznyújtásaikat fogadnám el. Hisz amit nem tudott az egyik nyújtani, megkaphattuk a másiktól. Például, azt az élni akarást, életerot elsosorban az igencsak leírt táncostól kaphattuk. És ezt semmiképp nem nevezném erofeszítésnek, giccsnek, paródiának, hanem forrásnak, energiasugárzónak, amibol csak úgy árad a szeretet, az öröm, amivel minket szeretne megszólítani. Velünk közösen ünnepelni. Az is igaz, hogy ez nem teljesen felhotlen, mint ahogyan az sem, ahogyan a másik két táncos is kitárulkozott. Hisz nem éreztem, hogy a pontozóra való ráérzésen és annak megértésén kívül bármit is szeretnének velünk. Velünk, mint nézokkel. Értünk és értük. Mintha csak úgy meglennének magukban, és kész. Miért az egész? A versenyért? A figurákért? A ritmusért? Az eszközökért? Bármennyire is szépek azok, ha nincs kivel megosztani, megélni nem tudom mit ér. Mit ér a tudomány önmagában? Szeretném elhinni és megélni, hogy a tudomány nem a tudomány fejlodéséért van, hanem értünk. Magunkért. A földön való boldogulásunkért. Az élet öröméért. Hát nem errol szól a tánc? A muzsika? Az emberi élet?
Úgyhogy nem elég érezni és érteni, meg is kell szólítani egymást, és nem elég megszólítani, de tudni is kell, mit szeretnénk. És figyelnünk kell egymásra, akkor érthetjük meg egymást és kerülhetünk kapcsolatba egymással, ami úgy az eloadó-muvészetben, mint a hétköznapi életben bizony hiányán van. Hát nem ez az átmentendo, újrateremtendo érték? 
A táncos-zenész-nézo közti süketek párbeszédét kellene felváltani egy igazi, a felelosségünk közös tudatában lévo beszélgetésre, ami által találkozás, együttlét jöhet létre. És ehhez valóban a figurák mögé kell nézni. Megtalálni honnan jönnek. Mit akarnak kifejezni. Fel kell fedezni a magunkban rejtozködo forrást. Onnan jöhet az életero. És az igaz jel, amivel valóságosan kapcsolódhatunk.
És ezt tudták és tudják még a nagy öregjeink és közösségük, Vincze Ferenc, Jakab József és a többiek. Ezt kell átvenni tolük, a tudomány segítségével is. Megtanulni kifejezni magunkat, de nem csak úgy bele a nagyvilágba, hanem célirányosan a jelen lévo személynek, személyeknek és megtanulni befogadni, átérezni és együttlenni, közönséggé "ne adj Isten" közösséggé válni.


Szász József
Budapest, 2005-08-18