[Folklista] statisztika

[Vörös Árpád]

Köszönöm szépen.
Napok óta követem a levelező lista hozzászólásait, de amit és ahogyan Szász
József Árpád leírt.... nagyon tetszett. Elindított bennem valamit, amit
remélem lesz tehetségem megosztani valamikor veletek. Egy dolgot biztosan
látok; nagyon más dolog egy falusi közegben a mindennapokkal megélni a saját
autentikus kultúrát - táncot, zenét... - , mint ahogyan mi a táncházas
körülmények között megéljük "ugyanezt".
Isten áldjon mindenkit.
Vörös Árpád (Budapestről)

----- Original Message -----
From: "Szász József Árpád" <SzaszJ at olajterv.hu>
To: "A Folkrádió levelező listája" <lista at list.folkradio.hu>
Sent: Wednesday, February 25, 2004 2:27 PM
Subject: RE: [Folklista] statisztika


Miért járunk táncházba? Van-e felelősségünk, a szabadságunk meddig terjedhet
ki, milyen "károkat" okozhatunk? Mi is tulajdonképpen a népi kultúra, mi a
hagyomány?
Képzeljünk el egy kis falut, és nézzük meg kívülről, hogy néz az ki, mi
történik ott. A földrajzi, természeti adottságokkal összhangban rendeződött
házak fogják meg a tekintetünket, majd láthatjuk az utcákat, tereket és még
a kisebb ösvényeket (járásokat) is. Ha elég magasról nézzük, láthatjuk a
főbb útvonalakat, amelyek összekötik másik falvakkal. Egy-két ház a falutól
messzebbre, erdő alatt, domb mellett fekszik (ezek is teljesen beleillenek a
tájba), oda is vezet kisebb út.
Még személyek nélkül is ez a kép az életet, a fennmaradást jeleníti meg.
Hogyan juthattunk el ide, mitől van ez így, milyen szabályok szerint, mi a
rendje, módja?
Miért nincsenek nem odaillő (kilógó) házak, csak magukra, hol az egyén, az
individuum?
Bújjunk bele most egy idevaló bőrébe és nézzük mit is tesz, nap mint nap.
Kora reggel felkelvén elrendezi az állatokat (megeteti, megitatja,
kitakarítja a pajtát), kettőt fal (reggelizik) és irány ki a mezőre.
Egyedüli megélhetés számára a földművelés. Ezt teszi gyerekkora óta,
megtanulta az apjától (esetleg a többiektől is) már nem igazán van kérdése
ezzel kapcsolatban (ha van is, nem ugrasztja ki őt a kerékvágásból), tudja,
mit kell tenni, minek mi az eredménye, ismeri saját erejét, a természet
erejét. Használja ezeket és éli a mindennapjait, elégedetten fekszik le és
kezdi a másnapot. Hasonlóan él a szomszédja is, a többi ember is.
Ugyanazokon az ismert utakon járnak, amiket együtt tapostak ki, ismerik
egymást is. Mindahányan otthon vannak, másságukkal is csak kiegészítik,
esetleg megerősítik egymást.
Most nézzük meg, hogyan táncol egy idevaló. Ahogyan az egész élete zajlik, a
tánc is egy kéznél lévő eszköz számára (része az életének), amit megismert,
megtanult az idők során (az apjától, a többiektől), de amit minden
alkalommal újra és újra megél (hiszen azért táncol, hogy azt megélje). Nem
felmondja a leckét, a tanultakat, hanem tudja, hogy mit akar vele, belülről
jön, és otthon van mindig benne. Minden egyes hangnak, mozgásnak megvan a
saját jelentése (tudja, hogy mire használja, és félreérthetetlen mások
számára is, akik őt ismerik), kifejez vele, együtt nőtt fel evvel az
eszközzel és az ő szája-íze szerint alakította ki magának, saját testére
faragta, szabta.
Bármi történik is az egyén fejébe, a letett dolgok azok, amik láthatóak.
Kívülről azokat foghatjuk fel. Csak azok maradhattak meg belőle. A többi sem
vesz el, csak tovább hordozzuk, amíg le nem rakja valaki közülünk.
Érdekes látvány lenne, ha láthatnánk mindazon történéseket, amik mondjuk egy
pajtában (istállóban) tánctanulás céljából folytak, lehettek ott aztán igazi
tánclépések szénásvillával, gereblyével vagy Isten tudja még mikkel. De
mindezek legyenek a falak titkai, valószínű attól is lehet varázsa egy ilyen
helységnek. Valószínű, hogy magának a falunak, házainak, utcáinak összképe
is ezért elbűvölő, varázslatos.
Mi nem tanultunk táncot apánktól, nem e faluban születtünk, de hallottunk
zenét máshonnan, láttunk táncot valahol és megmozdított minket, de nem
tudjuk mi az, hová tegyük, rövid volt az oda vezető út és gyorsan mentünk,
nem vagyunk szabadok benne, sokat gondolkozunk rajta, beszélünk róla, és nem
vagyunk otthon benne...
Láttunk és hallottunk moldvai, gyímesi, székelyföldi, mezőségi, kalotaszegi,
szatmári, dunántúli, palóc, sárközi, somogyi stb. táncokat illetve zenéket.
Megfogott, megtetszett nekünk egyik, vagy másik, de hát itt a kérdés: mik
azok, amik megfogtak, és mit akarunk velük?
Ha nem abban a faluban élünk, nem járhatunk azokon a meglévő utakon. Mi az
itteni utakon járhatunk, vagy ha újakat keresünk, taposunk ki, azoknak
legyen végük és vezessenek valahová, kössenek össze valamivel.
És attól lesz szép, tájba illő, hogy mi járjuk azokat ki, mi tesszük
láthatóvá, és ezeken már otthon lehetünk.
Tegyük láthatóvá, fejezzük ki magunkat a saját eszközeinkkel, lépéseinkkel,
hangunkkal és vegyük komolyan, hiszen a mi életünk filmje pörög, és hát
töltsük meg, színezzük azt ki.
És most magamról, magunkról:
Zenészként szeretem, és örömet szerez, ha az, aki tőlem, zenekaromtól kér
valamit: komolyan veszi kérését (ez amúgy látszik kívülről is), saját
magáért kéri, van jelentése számára, valamit közölni, kifejezni akar általa,
és résztvevőként, nem csak úgy belepottyanva (alkalom, táncház, mulatság,
lakodalom, stb.), a megfelelő időt, helyet megválasztva teszi. Ekkor lehet
az, bármiféle kérés, akár más vidékek zenéje, vagy egy konkrét dallam, vagy
netán egy konkrét hang (variáció) is helyet kap magának, és mindannyiunk
örömére hasznosul.
Zenekarként, pedig az adott felkérésnek megfelelően, attól függően, hogy
milyen alkalomra történik, saját tudásunkat, figyelmünket felajánlva
próbálunk eleget tenni, természetesen a mi állapotunknak, hangulatunknak nem
ellentmondva. Ennek megfelelően kapnak helyet a repertoárunkban a különböző
tájegységek, különböző temperamentumú zenéi.

Szász József
Budapest
2004-02-25