[Folklista] népzenei találkozó

2004. Feb. 11., Sze, 16:09:04 CET

Sziasztok!
Ahogy ígértem, véleményem a népzenei versenyekről - kissé talán bő lére eresztve. Előljáróban csak annyit, hogy 2002-ben volt a 10. jubileuma a fesztiválnak, ekkor volt 20 éves. Erre szerveztünk egy kisebb konferenciát, ide íródott a következő opus:

NÉPZENEI FESZTIVÁLOK

A MAGYARORSZÁGI TÁNCHÁZMOZGALOMBAN

            Kultúrtörténészeink bizonyára alaposan elemzik majd a XX. század utolsó harmadának számottevő művelődési áramlatait, nekem nem tisztem erre vállalkozni. Egyet azonban biztosra vehetünk, hogy a hetvenes években szárnyra kapott táncház - mozgalmat nem hagyják majd említés nélkül.  Az elfogultság lehetőségét sem tagadva bátran meg merem kockáztatni, hogy a szóban forgó időszak egyik legjelentősebb, legkomplexebb kultúrtörténeti mozgalmáról van szó. 

            Ez a mozgalom újszerűségével sokunkat megérintett, így ennek köszönhetően Bonyhádon is alakult a hetvenes évek végén egy népzenei együttes. Az általam vezetett zenekar - ha országos babérokat nem is - azt a célt elérte, hogy a szűkebben vett környéken viszonylag sokan megismerték, talán meg is kedvelték a népzenét, a táncházat. Sokkal inkább feladatunknak tartottam a széles körű ismeretterjesztést, a műfaj lényegének, hangulatának felvillantását, mint az amúgy sem elérhető országos hírnevet. Feltételezem, hogy az úgynevezett hőskorban még nagyon sok helyen gondolkodtak hasonlóan, hiszen a nyolcvanas évek elejére egy jelentős tömegeket mozgató művelődési áramlattá terebélyesedett a táncház - mozgalom. Tehette ezt azért, mert a sajátosan nemzeti karakterű szórakozási formán túl az önkifejezés lehetőségét, az elmélyült kutatás távlatait is kínálta az érdeklődőknek. Törvényszerűnek tartom, hogy az ilyen nagyságrendű komplex mozgalmak létrehozzák saját fórumaikat, melyek - kedvező kultúrpolitikai hozzáállás esetén - automatikusan beilleszkednek a nemzeti kultúra egészébe.

            Így jöttek létre a - ma már szerencsére szép számmal működő - népzenei fesztiválok, találkozók, melyek a színpadi néptánctól függetlenedve ma már önállóan töltik be hivatásukat.

            E rövid bevezető után lássuk, miként alakult Tolna megye egyik kisvárosában, Bonyhádon a népzene országos fórumának ügye.

A BONYHÁDI NÉPZENEI TALÁLKOZÓ

            A találkozó gondolata 1980-ban vetődött fel, amikor az újonnan avatott művelődési házat kellett megtölteni értelmes, tartalmas programokkal. Akkor már gyakorló népzenészként volt némi rálátásom a mozgalom akkori helyzetére, arra, hogy miként kezelik a népzenészeket, mint kiszolgáló "iparosokat". Éreztem a hiányát egy olyan szakmai fórumnak, ahol a kezdő, vagy vidéki zenészek útmutatást kapnának továbbfejlődésükhöz, véleményt eddigi munkájukról. Annál is inkább izgatott ez a kérdés, mivel saját munkám eredménye is fölöttébb érdekelt.

            A néptánc mozgalom addigra már jól kiépítette bemutató- és minősítési rendszerét, ám ezeken a fórumokon a zenészeket csak szerencsés esetben említették meg, csak úgy szőr mentén, ha maradt rá idő. Ha szóhoz is jutott a zsűriben a zenész szakember, mondandójában a koreográfiai szempontok domináltak, a zenei minőség, az előadásmód értékelése teljesen háttérbe szorult. 

            Adódik a kérdés, hogy mi szükség van külön értékelésre? Ekkorra már a zenekarok nagy része próbálkozott a népzene egyéni megszólaltatásával, újszerű hangszerelésekkel, sőt feldolgozásokkal. A tanfolyamok, táborok jó útmutatást jelentettek a munkához, de hiányzott a kontroll, a megerősítés. Hiányzott az, hogy csak velünk, zenészekkel foglalkozzanak alaposan, lényegre törően, elemezve a stílus-érzéket, a hagyományhű megszólalást. Szükségét éreztem a megmérettetésnek.

            Zenész kollégáimmal beszélgetve lassan érlelődött egy találkozó gondolata, de a végső lökést az 1981-es év adta meg. Ekkor került Bonyhádra egy regionális nagyrendezvény, a "Dél-dunántúli Népművészeti Hét" rendezésének joga. Gyorsan jött az ötlet, építsünk be ide egy regionális népzenei találkozót. Az ötletből valóság lett, bár nem olyan, amilyenre számítottam. A körítés briliáns volt: Makovecz Imre nyitotta meg a magyarlukafai műhely kiállítását, Andrásfalvy Bertalan előadását hallgathattuk és a legjobb dél-dunántúli táncegyüttesek adtak műsort. Valahogy sutára sikeredett a négy megyéből összejött hat zenekar programja. Bár az ötlet és a terv jó volt, nevezetesen egy közös megnyitó után a városkörnyék kis falvaiban adtak műsort a résztvevők, mégis a szervezetlenség látszatát keltette a gyér érdeklődés. Jónak bizonyult viszont a "megrendezett gyűjtés", ami a környék népművészeivel való személyes találkozást jelentette. Ekkor döbbentem rá, hogy nem elég valamit kitalálni, a megvalósítást is alaposan át kell gondolni. Nem szabad szégyellni a nálam okosabb szakemberek véleményét kikérni, és persze az érintetteket sem árt megkérdezni arról, hogy mit is várnának egy ilyen találkozótól.

            A találkozó másnapján hosszú kötetlen beszélgetést folytattunk azokkal a zenész kollégákkal, akik maradtak, és arra a megállapításra jutottunk, hogy feltétlenül szükség van egy olyan jellegű népzenei találkozóra, fesztiválra, ahol a pályakezdő zenekarok megfelelő színvonalú szakmai útmutatást kaphatnak továbbfejlődésükhöz. Úgy tűnt ezen a beszélgetésen, hogy a népzenei mozgalom közkatonái igen is igénylik a visszacsatolást munkájukhoz. Megegyeztünk abban is, hogy amennyiben Bonyhád felvállalja ennek a rendezését, örömmel jönnek máskor is, mondjuk jövőre.

            Ekkor kerestem fel Halmos Bélát, a táncház-mozgalom meghatározó személyiségét. Ő is hasonlóan látta a helyzetet, és örült annak, hogy akadt olyan intézmény, amely kezdeményezi ennek a fórumnak a létrehozását. Abban maradtunk, hogy Béla megszervez egy 5 tagú zsűrit részben elméleti szakemberekből, részben gyakorló élvonalbeli zenészekből. Fő vonalakban vázoltuk az értékelés szempontjait, mely szerint a zenekarokat egyrészt színpadi produkciójuk alapján, részben táncházi teljesítményük szerint értékeli a zsűri.

            Elképzelésem az volt a véleményalkotásról, hogy a zenekarokat aszerint a teljesítmény szerint kell értékelni, ahogy a valóságban is működnek, vagyis koncert-képességük és táncházi muzsikálásuk alapján. Ez az elmélet kezdetben bevált, és sokáig működött is. Arról megoszlanak a vélemények, hogy szükséges-e mérni a táncházban nyújtott teljesítményt, egy azonban biztos: az egyes tájegységek stílusjegyeit kiválóan javította, helyre tette. Erre a probléma-körre a későbbiek során még visszatérek, most azonban nem szeretnék az események elé vágni.        

            AZ ELSŐ KORSZAK: EGYEDÜL, VAGY PARTNEREKKEL?

            Az első időszak a lelkesedés lendületével kezdődött, és tartott viszonylag sokáig, 

szinte a 80-as évek végéig. Az igény növekedő volt, a tartalom is megfelelőnek bizonyult. Így tehát 1983. februárjában megrendeztük az I. Dunántúli Népzenei Találkozót 11 zenekar részvételével, meghívott vendégünk pedig a Téka zenekar volt. Itt már kiváló hangulatban telt a 2 nap, nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk, ami megerősített abban, hogy jó úton járunk. A felmerülő kisebb problémákat természetesen igyekeztünk korrigálni, ezzel is elősegítve, hogy minél inkább megfeleljen célkitűzéseinknek a találkozó.

            Így aztán 1983-tól datálódik a bonyhádi népzenei találkozók története. A pontos megértés érdekében fontosnak tartom elmondani, hogy bár az egyes sorszámot viselő rendezvény csupán a Dunántúlra terjedt ki, tartalmilag feltétlenül ebbe a sorba illeszkedik. Olyannyira, hogy az akkori Népművelési Intézet osztályvezetője, Héra Istvánné javaslatára terjesztettük ki a következő alkalomtól országossá.

            Mint minden valamire való kezdeményezés során lenni szokott, nálunk is rövidesen jelentkeztek az anyagi természetű problémák. A szocialista állam bármennyire is bőkezű volt bizonyos preferált programok támogatásában, rá kellett ébrednünk, hogy mi nem ebben a kosárban vagyunk. A három T közül a tűrt kategória nem élvezett olyan mértékű anyagi támogatottságot, hogy ne kellett volna mecénások, vagy társrendezők után nézni. Így került sor arra, hogy elsőként a Népművelési Intézet (később Magyar Művelődési Intézet, ma Hagyományok Háza) lett partnerünk a rendezésben. Tőlük elsősorban szakmai tanácsokat kaptunk, de minden alkalommal szerény anyagi támogatást is nyújtottak. Másik fő társrendezőnk a Magyar Rádió népzenei rovata lett 1987-től. Részükről a támogatás elsősorban az országos nyilvánosság biztosítása, és az arra érdemes résztvevőkkel hangfelvétel készítése volt. Később különdíjat is ajánlottak fel, ami jelentős segítséget jelentett. No, és persze ne feledkezzünk el azokról az élő koncert-közvetítésekről, melyeket a Zenei Világnap alkalmából valósítottak meg több alkalommal is, hiszen a bonyhádi találkozó időpontja ekkor már rendszeresen október első hétvégéje volt. Ezek az adások nem csak a népzene rangját emelték, hanem Bonyhád ismertségét is növelték. Mindezek mellett természetesen a városi és megyei szervek pénzbeli támogatását is megszereztük, így tudott a mai napig fennmaradni ez a rendezvény. Érdekesnek, sőt példaértékűnek tartom, hogy egy kisváros vezetése legalább olyan fontosnak tartson egy országos népzenei fesztivált, mint egy élvonalbeli sportrendezvényt. Bonyhád esetében szerencsére ilyen volt a hozzáállás, főleg a 90-es évektől.

            Mindezeknek a szerencsés tényezőknek köszönhetően a találkozó iránti érdeklődés egyre növekedett, olyannyira, hogy mind több hangszeres és énekes szólista kopogtatott az ajtónkon. Az eleddig kizárólag zenekarok számára rendezett fesztivál 1987-től új kategóriával bővült, a szólista kategóriával. Számukra természetesen nem volt kötelező a táncházi versenyműsor, de akadt olyan hangszeres szólista, aki saját kérésére ebben is megmérette magát.

            MENNYISÉG UTÁN MINŐSÉGET.

            Ahogy már említettem, az érdeklődés folyamatosan nőtt, tehát a résztvevők száma egyre emelkedett. Észrevettük azonban, hogy a színvonal nem követi ezt az ívet. Magyarán szólva félő volt, hogy belterjessé, saját farkába harapó kígyóvá válik a rendezvény. Ennek egyik fő okát abban láttam, hogy a népzenészek képzése még nem éri el a kívánatos mértéket. Arra gondolok, hogy az akkor már létező óbudai és székesfehérvári zeneiskolán kívül szinte csak a nyári táborokban folyt tanítás. Szerte az országban sok volt a műkedvelő, autodidakta zenész, aki pusztán a műfaj iránti szeretetből táplálkozott. Ez persze kiinduló pontnak nem rossz, de végeredménynek kevés. Különösen elkeserítőnek láttam a helyzetet szűkebb hazámban, a Dél-Dunántúlon. Budapesten, és néhány nevesebb néptánc-műhely (Székesfehérvár, Győr, Debrecen, Szeged, Jászberény)  környezetében jobb volt az összkép A vidék e téren is kullogva követte a fővárost. Az első, 1979-80-as budapesti táncház-vezetői tanfolyamon kívül mindössze néhány helyen zajlott működési engedélyt adó népzenei tanfolyam az országban. Ezt a helyzetet felismerve kezdtem el szervezni Bonyhádon azt a népzenész-képző kurzust, amely 1986-87-ben mintegy 30 fiatalnak adott alapfokú működési engedélyt.

            A tanfolyam jelenléte a városban megpezsdítette a népzenei életet is, hiszen a havonta idelátogató növendékek és persze a jeles oktató gárda (Halmos Béla, ifj. Csoóri Sándor, Kozma Gyula és Fekete Antal) jó hangulatú táncházakban kamatoztatta a frissen szerzett tudást. Sok egykori hallgató emlékszik vissza szeretettel az itt töltött hétvégékre.

            Természetesen kézzel fogható eredménye is volt ennek a tanfolyamnak úgy a szűkebb környék népzenei életére, mint a népzenei találkozó színvonalára vonatkozóan. Jelentősen növekedett környékünkön a népzenével foglalkozó fiatalok száma, Szekszárdon alapfokú képzést indítottunk a Bartina táncegyüttes zenészei segítségével 1991-től,  mára több zenekarra való muzsikus látja el a megye táncegyütteseinek kíséretét. Sőt, néhányan a nyíregyházi főiskolán népzene-tanári diplomát szerezve ma már a bonyhádi és szekszárdi zeneiskolák népzene-tagozatain oktatnak.  No, és persze a népzenei találkozóra jelentkező zenekarok és szólisták tudás-szintje is észrevehetően megemelkedett. Halmos Béla fogalmazott úgy a 90-es évek elején, hogy a találkozó első nyertesei most a "futottak még" kategóriába is alig férnének be.

            Álszentség volna azt állítani, hogy a bonyhádi népzenei tanfolyam váltotta meg a magyarországi táncház-mozgalmat, de azt hiszem, hogy a magunk szerény módján hozzájárultunk a jelenlegi helyzet kialakulásához.  Nem kevésbé mondható ez el a 80-as évek második felétől hál' istennek gomba módra szaporodó népzenei iskolákról sem..

            ÚJABB KATEGÓRIÁK A FIATALOKNAK.

            A több helyen, elsősorban nagyobb városokban létrejövő népzene-iskolák, vagy állami zeneiskolákban megalakuló népzenei tagozatok mind nagyobb számban képezték a magas színvonalon produkáló növendékeket, akik már az 1989-es találkozón jelen voltak. A zsűri részéről vetődött fel - jogosan -, hogy nem reális összemérni a tizenéves zeneiskolásokat a 20-30 éves rutinos felnőttekkel. A megoldás a következő fesztiválon valósult meg. 1991-től a bonyhádi népzenei találkozókon mind a zenekari, mind a szólista kategóriában bevezettük az ifjúsági korcsoport kategóriáját. 

            Ezzel voltaképpen - elsőként az országban - elébe mentünk egy felbukkanó igénynek, amely rövidesen meghatározó arculatot kölcsönzött fesztiválunknak. Néhány év leforgása alatt átbillent az egyensúly az ifjúsági kategória javára, majd újabb néhány év múlva drasztikusan visszaesett ez a fajta érdeklődés. Ennek kézzelfogható magyarázata, hogy Gödöllőn létrehozták a népzenei iskolák országos versenyét. Ezt a tényt csak üdvözölni tudom, hiszen az az ügy kapott újabb fórumot, amelyért én magam is munkálkodom.

            A vélemények megoszlanak arról, hogy a bonyhádi Országos Népzenei Találkozó mennyire jelentős fórum a magyarországi táncház-mozgalomban. Ha nem is tartozik a legfontosabbak közé, azt nehéz lenne elvitatni, hogy mindig az igények ütőerén tartotta kezét, és a mozgalom érdekeit igyekezett szolgálni.

            Természetesen a gödöllői találkozó - mely nyugodtan tekinthető a népzene-iskolák országos tanulmányi versenyének - létrejötte nem szüntette meg Bonyhádon az ifjúsági kategóriákat. Ezek tovább működnek, hiszen itt más miliőben, más körülmények között mérethetik meg magukat az ifjú népzenészek. Ennek számomra az a tanulsága, hogy a több rétegű bemutató-rendszer lényegét és valódi értelmét az jelentené, ha a különböző helyeken különböző célokkal működő rendezvények szervezői tudhatnának egymásról, megismerhetnék egymás koncepcióját, és legfőképpen nem tekintenék egymást konkurenseknek. Nagyrészt erről kéne szólnia ennek a tanácskozásnak is.

                        VERSENY, VAGY BEMUTATÓ?

            A népzenei fesztiválok rendezését megelőző ún. előkészületi szakaszban megkerülhetetlenül fontos kérdés, hogy milyen jellegű fesztivált szeretnénk létrehozni és működtetni. Lehet meghívásos alapon, a saját ízlésünknek megfelelő reprezentatív keresztmetszete a népzenei kultúrának (ez meglehetősen drága mulatság), vagy jelentkezéses alapon, seregszemle-szerűen. Ez utóbbi esetén vetődik fel a fentiekben megfogalmazott kérdés. Írásom elején már érintettem ezt a problémát azzal az ígérettel, hogy a későbbiekben visszatérek rá. Nos, lássuk hát az erről alkotott véleményemet, mellyel természetesen lehet vitatkozni.

            Ahogy már említettem, a bonyhádi népzenei találkozó versenyként indult, majd fokozatosan átment abba a jelenlegi állapotába, amely valójában meghatározhatatlan. Vagyis egy köztes állapotba a verseny és a bemutató között. Van ugyan díjazás, de nem olyan megfoghatóan, mint korábban. A zsűri nívódíjak és kiemelt nívódíjak formájában osztja ki azt a pénzösszeget, amit sikerült összegyűjteni a "versenyzők" díjazására. Úgy érzem, túlságosan súlytalanná vált a motiváció. 

            Kissé tán konzervatív módon azt vallom, hogy a versenyszellem egyáltalán nem árt, sőt kifejezetten hasznos a minőségi produktumok létrejöttének elősegítéséhez. Nem igazán helyén való a sportversenyekkel példálózni, de szép számmal sorolhatnék különféle zenei versenyeket, vagy más művészeti ágak hazai, vagy nemzetközi versenyeit. Az "adjunk mindenkinek egy kis díjat, megérdemli, ha már eljött" szemlélet ellaposítja, elsekélyesíti a lényeget. Igen is, fel kell vállalni a döntés felelősségét, akár a tévedés ódiumát is, ha hatékonyan akarjuk szolgálni a népzenei mozgalom ügyét.

            Még egy adalék a versenypártiság melletti érveléshez. Sok művészeti ág az amatőr mozgalomból szívja fel hivatásos művészeinek egy részét. Ez akkor valósul meg maradéktalanul, ha megfelelő színvonalon képes működni az amatőr vonal, ennek pedig egyik fő mozgatója az egészséges versenyszellem. Ne engedjük, hogy az "amatőr" kifejezés pejoratívvá váljon! Ha megszüntetjük az amatőr mozgalmak felhajtó erejét, céltalanná, üressé tesszük azokat. Így nem hordoznak majd több tartalmat, mint a szabadidőnek a kocsmába járásnál egy fokkal hasznosabb eltöltését.  

            Engedtessék meg még egy gondolat a korábban volt táncházi versenyprogramról. Lehet, hogy kissé hosszabbá, egyesek szerint nehézkesebbé tette a fesztivál menetét, de az alapgondolatot maradéktalanul szolgálta. Nevezetesen, hogy a zenekarokat azok szerint a szempontok szerint értékelje a zsűri, ahogy a valóságban is működnek: tehát a színpadon és a táncházban. Én nagyon sajnálatosnak tartom, hogy ez a szempont ma már nem szerepel a bírálók pontozó lapján. Talán a lebonyolítás körül kellett volna valamilyen változtatást, egyszerűsítést véghez vinni, hogy probléma-mentesen beilleszkedjen a 2 napos rendezvény menetébe a táncházi versenyprogram is. Változatlanul fenntartom az erről alkotott álláspontomat, de szívesen venném, ha többen elmondanák véleményüket, megerősítenének, vagy vitába szállnának velem. 

            Az elmúlt 20 év történetéhez tartozik még, hogy 1991-ben prímás-versennyel kísérleteztünk - nem nagy sikerrel. Ezért ez a kategória a továbbiakban szóba sem került. Nem így az a másik próbálkozásunk, amely létjogosultsága ellenére is csupán egyszeri alkalmat élt meg. Ez egy kamaratánc fesztivál összekapcsolása volt a népzenei találkozóval abból a megfontolásból, hogy az ily módon jelen lévő táncosok megkönnyítik a táncházi verseny-program lebonyolítását. Ráadásul egy lappangó igényre sikerült rátapintanunk, de anyagi és szervezési nehézségek miatt ez sem folytatódott. Kár érte! Az 1993-as kamaratáncos találkozó után a következő évben ismét megrendeztük a fesztivált, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel a rendezvénnyel kapcsolódhassunk az akkor még napirenden lévő Világkiállítás vidéki program-sorozatához. Ez, sajnos nem valósulhatott meg, de így került át a bonyhádi népzenei találkozó rendezési ideje a páros évekre.

            Végezetül, mintegy összegzésképpen hadd mondjam el jóleső érzéssel, hogy a mai népzenész-élvonalban igen szép számmal vannak olyan előadók, akik megfordultak Bonyhádon, vagy esetleg itt figyelt fel rájuk a szakma. Szép és méltó ünneplés lett volna, ha őket is meghívhattuk volna egy gála-koncertre, de sajnos az anyagi feltételek nem tették lehetővé. Úgy látszik, ez is igazolja műfajunk réteg voltát, a valódi értékek helyre kerülésének égető szükségességét. Ehhez úgy járulhatunk hozzá, ha saját soraink között rendet teszünk, létre hozunk egy egységes információs rendszert, megszüntetjük a felesleges átfedéseket, és egymás munkáját erősítve közösen dolgozunk a népzenei mozgalom további sikereiért. Ennek koordinátora a Hagyományok Háza lehet, mely rövid fennállása alatt is komoly erőfeszítéseket tett a mozgalom egységesítésére. 

            Bonyhád, 2002. október 6.

                                                                                                Szabó László

--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <https://list.folkradio.hu/pipermail/lista/attachments/20040211/6c8bc98b/attachment-0017.htm>