[Folklista] Folklista a jövőben!

[Szász József Árpád]

Válaszul az alábbit szánom:



"A banda"



Ide s tova 44 éve, hogy néhány "zenész srác" a falusi muzsikusok semmihez sem hasonlító varázslatos játékára bukkant. A széki bütykös újjak mesteri játéka, a görbe nyirettyűk zökkenőmentes lendítései a bélhúrokon olyan tömör hangzást csaltak elő az ütött kopott hangszerekből, hogy a Cseausescu rezsim titkosszolgálati tevékenysége ellenére is beindították a fiatal értelmiségiek egy jó részét, akik napról napra közelebb és közelebb merészkedtek a csoda forrását felkutatni. Olyan lelkesedéssel, dirrel-dúrral vágtak neki az ismeretlen és végeláthatatlan útnak, hogy kit előbb kit utóbb, de szinte minden szabadgyökkel rendelkező "hangászt" :), vagy akár csak "hangfilkót" :) elért a magyar lélek minden egyes dúrja. Így aztán apraja nagyja nekilátott és az elcsent dűvők számtalan variációival táncot lopott a mozgásra kiéhezett lábakba, akikkel együtt kisebb nagyobb bandákba verődve önfeledt örömökben élték a felnőtté, éretté válás egyénre szabott időszakát.



E "sajátos érzelmi világ" műkedvelők tucatjából faragott művészt, és a mai napig is növekvő mozgalom éltetőjeként, a történelmi kor fájdalmaitól kiégett kulturális életet felélesztő számtalan művet is mondanivalóval szolgált ki. Művészek sokasága ragadott fegyvert, paripát, hogy elhódítsa, vagy akár csak felpezsdítse a műfaj iránt vonzódó nagyérdeműt. Lemezek tömkelege, színpadi produkciók, filmek, zenekari koncertek, néptánc-népzene találkozók kerültek be joggal a köztudatba széles e nagyvilágban. A cicomáktól mentes kifejezés-kultúra teret hódított magának és mára már intézményes keretek között is igyekszik az utókor számára is elérhetővé tenni e termékeny kor kulturális örökségét.



A sikertörténet mellett, ahogyan a természetben is lenni szokott, azért a bő négy év tízed, a "globalizmus vasfoga" nem hagyta magára a kezdeti löketből, a tiszta forrásból felszabadult "energiát" sem, hisz mára már tucatjával jelennek meg a különböző érdekekből minősítésekre, elismerésekre hajazó produkciók is. Sajnos már nem egy művészeti vezető, rendező, vagy koreográfus kényszerből vagy sem, tudatosan vagy tudatlanul, de mégis csak szinte éhbérért dolgozó profi táncosokat kizsigerelve próbálja "nagyot mondással", úgymond "művészi fogásokkal" kivívni a népzene és néptánc iránt nyitottságot mutató, a kor mellékhatásaiként megjelenő információdömping függőségnek kisebb-nagyobb mértékben áldozatául esett társadalmának elismerését. Mindemellett ráadásul minden adódó fórumon igyekeznek minden számukra szokatlan, a művészi trendektől eltérő produkciók szerzőit még az alkotás csirájában elfojtani, illetve nevetségessé tenni a "szakma" előtt.



Mielőtt még kinyílnának a bicskák, jelzem, hogy nem haragot, gyűlöletet szeretnék szítani, hanem mert minden bizonnyal Velük együtt a népzene-néptánc szerelmeseinek családtagjaként ezúttal zavartalanul élhetek a visszajelzés jogával, annál is inkább, mert a Banda Budapestre való érkezésekor is valami hasonlóra számítottam. Még egy darab, amelyet lehet a "kritikus szem" górcsöve alá vetni. Régóta foglalkoztat ugyanis, hogyan is lehetne a felfedezéseinket, gondolatainkat, művészi elképzeléseinket egyenrangúan, egymást tisztelve, az ihlet az alkotás örömét megőrizve átadni, átvenni. Hogyan is tudnánk "meggyógyítani a pácienst", hogy legalább neki ne ártsunk.



No de nem sokat kellett ezeken rágódnom, még a függöny sem gördül, máris ott találom magam a darab kellős közepében, amely a néptánc műsoroktól szokatlan módon, némán kezdődik. Alkalom arra, hogy lecsendesedjünk, hogy lerakjuk a vélt vagy valós terheinket. Minél nagyobb a csend, annál nagyobb a figyelem. Még ha nem is értjük hőseink minden mozdulatát, érdeklődést csal ki belőlünk. Ki ez? Mit akar? Miért? Aki járt Erdélyben, a mezőségen, vagy akár csak vidéken, talán többet megért a mozdulatokból, de ha nem, akkor is megszólít. Tudjuk belül, lassan felismerjük, hogy minden mozdulat valós. Aztán persze nemcsak a gyengébbek, az erősebbek kedvéért is jönnek a vőfélyek, és ripsz-ropsz egyértelművé teszik: lakodalom van! A mi utcánkban, a mi falunkban, a mi lelkünkben.



Nem egy lakodalmat láthattunk, akár darabban is, de nem tudom, hányon kellene részt venni, hogy ennyi élményben lehessen részünk ilyen röpke idő alatt. A zseniális rendezői időérzék hezitálás nélkül tanúsítható úgy a zenei sorok, mint a tánc, a beszéd, a vetítés, a dramaturgiai részeket illetően. Ezen közlő eszközöket a rendező remekül ötvözi, így rendkívül tömör koncentrációban kaphatjuk meg a mezőségi lakodalmak jellegzetességeit. Árpi! Gratulálok!



Miközben a Banda tagjait külön-külön és együtt is, a kulisszák mögött és a nyilvánosság előtti útjukon is végigkísérhetjük, a falura jellemző különböző karakterek "együgyűnek" tűnő világába, a velük kialakult kapcsolódási mechanizmusba kapunk bepillantást. A szereplők, úgy a táncosok, mint a zenészek olyan átéléssel, megnyílva viselkednek, hogy kétség sem merül fel a felől, hogy minden egyes mozdulatot, minden egyes gesztust értenek és azonosulni is tudnak velük. Ítéletmentesen, tisztelettel fogadják el az egyének illetve a közösség esendőségeit, beleérzik magukat, hisz tudják elkerülhetetlenek azok abban a környezetben, abban a korban, abban az élő organizmusban. Életünk, a párválasztás megpecsételésének e neves alkalmán, a "Banda" által a palatkai zenészsorsba repítve nem véletlen, hogy meg sem jelenik az idilli menyasszony és vőlegény. Nem véletlen, hogy csak a zenészeknek jut csirkecomb, az is csak zugban. Nem véletlenül van akkora jelentősége annak az egy szál cigarettának. A tipikus, hétköznapi lagzi mindenki számára evidens. Ebben viszont sokkal fontosabb az ember esendősége, amely néha szinte kibírhatatlan fájdalommal jár akár a benne élőnek, akár a kívülállónak, a nézőnek. És persze az esendőségen felüli, azt leküzdeni tudó ember öröme, "leánykás násztánca", amely így az erdélyi humorral, a vőfélyek viccesre karikírozott aranyköpéseivel, a kiválasztott jellegzetes karakterek gesztusaival fűszerezve, a "mezőségi lakodalommal" megértésre, együttérzésre, némelyünket akár továbbgondolkodásra is sarkall.



Talán minket is, a táncház mozgalom nagy családjában ténykedőket egyenként is megszólít és változásra int. Talán azon zenészeket is, akik a nemzetközi fesztiválok nagy színpadjain szégyellik, amikor a hangpróbákon hangszerenként bele kell vonózni azt az egy-két mezőségi bőgő, kontra hangot a mikrofonba a nagy sztár virtuózok szólamai után. Talán azon alkotókat is, akik lódobogásokban, csili-vili térformákban, magaslábemelésekben, cirkuszi mutatványokban látják megoldhatónak a lélekben kiüresedett, elszürkült társadalom felélesztését. És talán megértjük, hogy a kezdetek kezdetén nem véletlenül fedezték fel a "bütykös újjak mesteri játékát", hogy nem véletlenül tudott Erdély olyan elemózsiával szolgálni az életre kiéhezett fiatalságnak. És talán táncművészeink és magunk is fel tudjuk egyre jobban vállalni saját táncunkat is, bár annyira, mint a potyaleső gumicsizmás táncra kiéhezett figura a lakodalmi menetben.



Annyiszor kell megnézni a Bandát, vagy akár csak ráemlékezni, hogy ez sikerüljön!



Szász József Árpád                                                                                                                                       2014.12.10. Budapest



ui.

én sem minden reklámot szeretek, de örülök, hogy legalább ilyenkor egymáshoz szólunk,

meghívjuk egymást, életjelet adunk magunkról, hajrá!!!



akinek nem tetszik, le lehet iratkozni,

egyébként ennek nem örülnék,

inkább használni kell a törlést :)