[Folklista] Könczei Csongor: Magyaros táncház?

[Szász József Árpád]

Könczei Csongor: ADJÁTOK VISSZA „Magyaros” táncház?

 

      Kedves Csongor (ha tán olvasod a listás leveleket), és Listások!

 

      Engedd meg, hogy reagáljak a cikkedre, és kérlek fogadd úgy, hogy e szavaim nem a te megfigyeléseid, konklúzióid, kéréseid, javaslataid ellen szólnak, egyszerűen csak képviselik az én meglátásaimat a cikkedben közzé tett jelenségekkel kapcsolatban. És a célom vele az, hogy az amúgy általam is nagyon fontos témát a lehető legmélyebben kibeszélhessük. Mindenekelőtt gratulálok a bátorságodhoz, hogy e kényes problémakört felvállaltad.

Az alábbiakban némely sorod idézése mellett mondom el véleményem.

 

„…Közismert tény, hogy a városi táncházakat megjelenésük óta próbálja

kisajátítani megannyi ideológia, hatalmi és/vagy politikai erő…”

 

      Véleményem szerint a táncházakat nem lehet kisajátítani, hisz azok kisebb nagyobb közösségek (akár hivatalos intézmények, közintézmények, stb..is) önszervezkedő tevékenysége, igényei alapján jöttek, jönnek létre. És eme közösségek lehetnek bármely ideológiai, politikai nézet különböző képviselői. Tehát legfeljebb a táncházak, a népi kultúra támogatásáról lehet beszélni. És így jó lenne, ha „..megannyi ideológia, hatalmi és/vagy politikai erő..” támogatni akarná, mert akkor jóval nagyobb és folytonos lenne a táncházak anyagi-, média-, reklám- felületet biztosító támogatottsága. A fenti kijelentésed szerintem sokak számára esetleg hangzatos és kellemesen csenghet, főleg napjainkban, de ha mélyebben megnézzük alaptalan és ráadásul összemos, hisz így nem derülhet ki az igazság, hogy ki az, aki támogatja és ki az, aki nem, ami persze teljesen rendjén lenne. Tehát ildomos lenne konkrétan megnevezni és nem általánosítani, homályosítani.

      Egyébként bármelyik politikai erő magában foglal táncházat, egyáltalán magyar népi kultúrát kedvelő, támogató személyeket, de ha mégis elkészülne egy kimutatás a tényleges anyagi támogatások számszerű összegezéséről láthatnánk a nyilvánvaló különbséget. Ennek érzelemmentes átláthatósága, közkinccsé tétele, tudomásul vétele igenis fontos lenne, még így is, hogy jelenleg sajnos mindahányan az elégtelen jelzőt érdemlik meg e téren. Az is egyértelmű tény, hogy jóval többen érdeklődnek a táncházak iránt az amúgy manipulációként jobboldalinak nevezett rétegből (mert egyébként min. kétoldalúak, egyébként legtöbben sokoldalúak vagyunk). De ezért kedves baloldaliak (amúgy szintén sokoldalúak) ne keseredjetek el, ne kapjátok fel a vizet, hanem nyugodtan lehet jönni, lehet érdeklődni, tanulni, művelni az áldott népi kultúránkat.

      A táncház szervezők általában magukra vannak maradva és a beidegződött vesztes, kuncsorogó, megalázkodó magatartást kevesen tudják felváltani a büszkén és teljes nyugodtsággal felvállaló, bátor higgadt magatartással. Másfelől pedig a táncház-mozgalmon belül is az összemosás helyett ideje lenne felvállalni derekasan, hogy ki kit, mit szeret, és kit, mit támogat. Nem az egyetértés a fontos, hanem az átláthatóság, őszinteség, és persze mindezt a másik tisztelete mellett.

      Ezen kívül pedig a táncházak és a különböző ideológiák egymást gyengítő, de egymást erősíthető hatással is lehetnek egymásra. A hatás előjele elsősorban attól függ, hogy mennyire megértő, befogadó és nyitott egyik a másik iránt és mennyire kíván együttműködni a másikkal.

      Éppen ezért a cikkedben hivatkozott befogadó tulajdonságaink, viselkedéseink további használatára buzdítom a kedves társaimat is.

 

„zavaros-magyaros” ideológia manapság azon mélynemzeti ideológia, amelyik eredendően nem jellemző sem a hagyományos táncház, sem a hetvenes években induló városi táncházak világára. Mert a falusi fiatalság táncháza a spontán tánckedvet szolgáló mulatság kötetlen formája volt, magyarán egy közösségi szórakozás (és nem mellesleg a párkeresés helyszíne), sem több, sem kevesebb annál.”

 

Már akinek, hisz nem vagyunk egyformák és nem járunk egy cipőben. Van aki párt keres, van akinek már van, van aki szerelmi bánatát éli, vagy aki épp a hozzátartozója elvesztését sírja keserves nótába. Van aki leányságát siratja, van aki az anyósnak kijáró rágalom elszenvedését osztja meg sorstársával, van ki katonatársa, vagy hazája, vagy ősi vallásának elvesztését siratja, de van ki a bátorság, a derekasság büszkeségét, örömét csapja verbunkba.. a lényeg pontosan az, hogy ezt társai, a közösség megérti és együtt-érző vele okoskodás, magyarázkodás nélkül. Mert érzi teste, lelke rezdülését és együtt dobban szíve, együtt pezseg vére.

 

„A városi táncház pedig – legalábbis itt, Erdélyben – ezt a hagyományos szórakozási formát úgy emelte át egy teremtett, mesterséges környezetbe, hogy a puszta táncmulatságon kívül magát a közösségi élményt is megpróbálta átmenteni: nálunk a táncház mindenkinek szól, bárki bejöhet és bekapcsolódhat, mert „mindenkit megajándékoz az összetartozás olyan érzésével, amelynek harmóniáját épp az biztosítja, hogy a közösségi népi kultúra egyúttal az egyén művészi önkifejtésére, kiteljesedésére ad alkalmat.” (I.m.: 17.)”

 

Hát ezt kell folytatni, és figyelni, figyelni, szeretni, szeretni…

 

„A kolozsvári táncház – nem szalasztván el természetes adottságát – sajátos többlettel is büszkélkedhetik. Míg a legtöbb táncházban ugyanis a városiak a népi kultúra eredeti képviselőivel rendszerint csak mint ritka vendégekkel találkozhatnak, itt mindig együtt vannak velük. Ennek módszerbeli haszna is vitathatatlan: a közvetlen átadás és átvevés előnye. A városiak közvetlenül is megfigyelhetik az eredetit, így a káprázatos legényes táncokat is, a Filep Istvánét, a Csorba Jánosét és a többiekét, s az együtt-táncolás révén szinte vérükké válhat az eredeti stílus, de a táncmestertől tanultakat is nyomban ellenőrizhetik, folyamatosan összevethetik, szembesíthetik az eredetivel. Az együttlétnek azonban –mély demokratizmusa révén – fölbecsülhetetlen az emberi, társadalmi szerepe. A táncház összehoz, és nem szétválaszt. Fesztelen tegező viszonyba hozza össze a falusi (és nemcsak falusi származású), többségükben még a népviseletüket is őrző fiatalokat a városi közép- és főiskolásokkal és munkásfiatalokkal.” (Könczei Ádám: Tárt kapujú táncházakért. In: Művelődés XXX. évf. 11. szám, 1977: 17.)”

 

Tökéletes megfigyelés. Egy aprócska kérdés: átvehető, megérthető minden? Pld. a magyarság tudatról jött át üzenet? Megértették a táncházba járók (akik nem csak városiak) a nótákat úgy, mint Széken? Természetesen nem, de igyekezhettek, csipegethettek az őszinteség, az egymásba karolásnak, az összetartozásnak a hagyomány pontosságával, erejével bejáratott, kicsiszolt eszközök által életre keltett érzéseiből. És ezt meg is tették kényeztetve szívük, lelkük.

 

„…hűen tükrözi a táncos és zenei hagyományaink ősiségére vonatkozó tévhitet…

…néptánc- és az ezt kísérő hangszeres tánczenei kultúránk velejéig európai, semmi, de semmi köze nincs a honfoglaló őseink kultúrájához, …ahogyan latin betűkkel írunk, úgy „latin motívumokat táncolunk” is!..”

 

      Lehet, hogy sokan ezt szeretnék elhitetni, de szerencsére nem igaz. Természetesen Európa része vagyunk, de ettől még a különböző kultúrák nem táplálkozhatnak a nagy általános masszából, mert az csak massza maradna. Esetleg egy felnőtt massza. A táplálkozás, legalábbis az életképes fajta az csakis a gyökereken át, a forrásból történhet. Éppen ez a napjaink egyik kihívása, és ezért támogatja már maga az EU is a különböző kulturális, helyi jellegzetességgel bíró értékek újjáépítését, beindítását.

      Tehát a helyes cél, pontosan az lenne, ha a táncházakkal az ősiségre vonatkozó motívumokat, működésmechanizmusokat is keresnénk, annak megértésének, megérzésének, felfogásának képességét fejlesztenénk. Nem a globalista világ által belénk sulykolt általánosítást, sablonosítást az emberi belsőségektől, a gyökereinktől való leszakadást választanánk. Pld. pont ezért is indult el már maga a táncház mozgalmunk is.

      Egyébként, ha a tánc-zenei kultúránk ilyen általános európai lenne, akkor mindenki járná, élne vele, de legalábbis értené. A külső forma természetesen az élet folyamán áteshet és át is esett külső, pld. egy általános európai hatásnak köszönhető változáson, átalakításon (pld a szóban forgó cikk is lehet átalakító hatású), de a belső tartalom, a belső értékhordozás nélkül nem beszélhetnénk egyáltalán kultúráról sem, nemhogy hagyomány, vagy közösségi kultúráról. Ráadásul nemzeti érzés, hovatartozás nélkül Európáról sem beszélhetnénk.

      Tehát ildomos nem bedőlni mindenféle általános, Kánaánt ígérő külső hatásnak. És ez persze érvényes a „magyaros” pólót, az ősiségre utaló jeleket viselők számára is. Nem elég egy motívum használata, ha nem érezzük, nem tudunk ráhangolódni annak forrására. Mintahogyan a táncfigura sem viszi önmagában célba a belső indíttatást, a belülről feltörő érzést, szükségletet. És azon motívumok forrásai semmiképp nem elnyomó, másokat megalázó viselkedésre intenek, hanem ennek ellenkezőjére, az életigenlésre, az élet és természet tiszteletére, szeretetére.

„..Amúgy, meg persze, mindent vissza, s ezt nem „az ajtóig meg vissza, a szeretőm add visszára” értik. Vagy itt az idei slágermez az emigráns kultuszíró idézetével, hogy visszaigénylik a hegyeket. Hát vigyék. Lehetne például, igaz, kisebbített formában – a pesti Vajdahunyadvár mintájára – az Alföldön egy „nemzeti hegyparkot” létrehozni: egymás mellett a madarasi Hargita, a Királyhágó és Székelykő. És akkor az alföldi gyerek sem a vasúti töltésről szánkózna…”

 

Kedves Csongor én az általad elég gúnyos ajánlásaid helyett, inkább a fent leírt viselkedésre buzdítom a kedves ősiség iránt érdeklődő honfitársaimat, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül és a táncházban örökké helyük van ezt ellesni, tanulni, gyakorolni.

      

„..Mert a be- és leszólások, a hangoskodóan irányzott (általában politikai) értékítéletek vagy akár (általában rasszista) viccek már túlmutatnak az egyszerű „táborozó táncházas” státuszon...Miért kell „hajrá magyarokat!” üvölteni, amikor a cigányprímás behúzza a rendet?..” 

 

Kedves Csongor véleményem szerint is minden magyarságát, kultúráját szerető, tisztelő embernek előbb utóbb be kell látnia, hogy a hőzöngő, ítélkező viselkedéseivel bizony folyamatosan olajat önt a céltalan indulatokat konzerváló tűzre. Éppen ezért ebben én is partner vagyok, csak ezt nem lehet elérni, ahogyan fogalmaztál (épp a kritizált stílusban). Véleményem szerint ehhez nem a tiltások útja vezet, hanem az egyenesen felvállalt kimondott szavak. A tiszta és nyugodt, de határozott beszéd. És a másik tiszteletén alapuló saját szükséglet, érdek bátor, nyílt képviselete.

 

„..Mit keres egy néptánctábor programjában kiemelt helyen az íjászat és lovaglás? Miért kell ideológialag elfogult és hamis tudást közlő, a magyarság „szellemiségével” foglalkozó „történeti-néprajzi” előadásokkal nyomulni az erdélyi táncházas közegben (is)? ..Meg egyáltalán, ez az öltözet mitől „magyaros”? A póló ideológiai üzenetétől? A tarsolyt díszítő ősi motívumkincstől? Vagy inkább a viselők fejében kavargó mételyezett zagyvától?..”

 

A táncházak általában nem más valami ellen, hanem valamiért vannak. És a te általad felidézett, de általad nem eldönthető (csak véleményezhető hál’Isten) minőségű tevékenységek, szakmák egyáltalán nem állhatnak annak útjába, és írtam fentebb arról, hogy hogyan erősíthetik egymást..

 

Szóval nem jó, nagyon nem jó, nem egészséges és nem helyes ez a jelenség, mert veszélyesebb a bajuszpödörgetős bőszmagyarkodásnál, mivel kizárásos politikai ideológiákat próbál terjeszteni egy olyan közegben, ami eredendően a mindenkié. Mert a táncház nem a viselettől és nem a harsány magyarkodástól lesz „magyaros”, hanem egyszerűen a tárgyától és az erre építkező közösségi élménytől. Ilyen egyszerű.

 

A magyar táncház legyen magyar ízig-vérig, amennyire csak lehet,, és az pedig természetesen másokat tisztelő és befogadó. És nem harsogós, hanem egyenes, egészséges szeretettel, bölcsességgel kiegyensúlyozott.

 

„..S ha már az emigráns kultuszíró.. (ámbár közhelyektől hemzsegő mondatokat más is írt), de értse meg, engem ez az író, meg ez a téma hidegen hagy. Ingerülten kifakadt: Te román vagy? Na tessék! Ez azért nem semmi, már itthon is lerománoz egy határon belül szakadt. Többek között ezért sem olvasom az emigráns kultuszírót..”

 

No comment. Mindkettőtöket jellemez, amit írtál, nem mintha én bíró lennék, de őszinte véleményem: döntetlenre álltok.

 

„..És valószínűleg sokkal hasznosabb volna, ha a táncházba járók, népzenével, néptánccal foglalkozók a „magyaros” szövegek helyett Bartók Béla, Lajtha László vagy Martin György szövegeit, tanulmányait olvasnák. Mert, ha már idézeteknél tartunk, akkor Bartók írta 1943-ban, hogy „ha a zenei folklór nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az

ultranacionalizmus annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja amazt a hasznot” (Bartók Béla: Népdalkutatás és nacionalizmus. In: Bartók Béla: A népzenéről. Magvető Kiadó, Budapest, 1981: 83.), Lajtha 1948-ban, hogy „a különböző népzenék kapcsolata tanítson meg arra, hogy mi, Európa népei sokkal mélyebben vagyunk egymás testvérei, mint ahogy azt tudnánk és hirdetnénk” (Lajtha László: A népzene alkotói megközelítésének különbözőségei Bartóknál, Kodálynál és saját zenémben. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: 135.) és Martin, hogy „Kelet-Európa népei még nem tudják magukról, hogy sajátos nemzeti tánckultúrájuk mennyire közös gyökerekből

táplálkozik s mennyire azonos módon zajlott le az egyedinek tartott és igen messziről, a homályos történeti múltból eredeztetett tánckultúrájuk, sajátosan egyedinek és egyszerinek vélt nemzeti táncuk kialakítása. A ténylegesen meglevő különbözőségeket az illető népek paraszttánc-kultúrája kisebb-nagyobb területeinek eltérő fejlődése,

fáziseltolódása hozta létre. Lényegében tehát az elkésett fejlődésből adódó különbözőségeket az öntudatosodó nemzeti elitréteg domborította ki, ideologizálta és stilizálta politikai törekvéseinek megfelelően. […] A történeti mítoszok továbbápolása helyett a tudománynak az igazságot kell feltárnia a helyes nemzeti önismeret érdekében.” (Martin György: Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában a

XVI–XIX. században. In: Ethnographia XCV. évf. 3. szám, 1984: 360.)..”

 

Egyetértek az ajánlott irodalommal és az idézett szövegekkel is (épp ezért is tartom őket példaértékűeknek), de ez nem kizárólagos más könyvekkel szemben, sőt együtt többre megy.

 

„..Szóval felhívnám a határon belül szakadtak figyelmét, hogy mifelénk a táncházba (egyelőre) be lehet jönni jobbról is, meg balról is, lentről is, meg fentről is, sőt átlós és rézsútos irányokból is. Hogy nálunkfele a magyarságot (egyelőre) még normálisan lehet megélni, pólók, bekiabálások, kioktatások, propagandairodalom nélkül és főleg nem mások ellenében. Hogy a mi táncházunk akkor is magyar, ha éppen románul vagy

cigányul táncolunk benne, mert nálunkfele ez is természetes (és ráadásul mi értjük is, hogy más nyelven mit énekelünk és csujogatunk). Mert nálunk „a táncház összehoz, és nem szétválaszt.” Egyelőre. Tegyünk érte, hogy minél több ideig így legyen!

Transindex, 2009.09.10..”

 

Végezetül kedves Csongor, az az érzésem, hogy cikkedet olvasva annak ellenére, hogy nemes szándékok és alapos tapasztalatok vezethettek rá és fontos témákat vetettél fel, nem sok „magyaros”, „kultuszírók közhelyektől hemzsegő mondatait kedvelő” látogatóra számíthatsz erdélyi táncházaidban. És ezt, mint erdélyi régi barátod nagyon zokon venném, épp ezért reménykedem, hogy soraimmal segítségül jöhetek hozzád, hogy az előítéletek mielőbb feloldódjanak, és a táncházak megőrizzék, sőt továbbfejlesszék az általad is óvni szándékozó összehozó tulajdonságaikat, karaktereit.

Szeretettel, tisztelettel

Szász József