[Folklista] Könczei Csongor: Magyaros táncház?

[Kemecsei Gábor]

Könczei Csongor:
ADJÁTOK VISSZA
„Magyaros” táncház?


"A táncház összehoz, és nem szétválaszt." (Könczei Ádám)
(Tárt kapujú táncházakért. In: Művelődés XXX. évf. 11. szám, 1977: 17.)

Közismert tény, hogy a városi táncházakat megjelenésük óta próbálja
kisajátítani megannyi ideológia, hatalmi és/vagy politikai erő.

Nyár, a tánctáborok ideje. A kilencvenes években induló hazai népzenei
és néptánctáborok választéka egyre bővül, jelenleg majdnem kéttucat
erdélyi és moldvai településen szerveznek június első felétől augusztus
közepéig ilyen jellegű táborokat, gyakran egymással párhuzamosan többet
is. A régiós, minőségi és mennyiségi eltérések, üzleti vagy kevésbé
üzleti vonatkozások mellett egyben valamennyi megegyezik: fiatalokat (és
kevésbé fiatalokat) próbál a tánc és a muzsika erejével összehozni.

Ha összeadom a heteket, akkor eddigi életemből több mint egy évnyit
töltöttem el szolgáltatóként (hol zenészként, hol táncoktatóként, hol
szervezőként) ilyen táborokban, tehát rendelkezem némi rálátással, hova,
merre alakul a tánctáborok közönsége, közössége. Természetes
folyamatként észlelhető a technikai modernizáció hatása, a
nemzedékváltás, körülírhatóak a különböző zenei és öltözködésbeli
divathullámok, megfigyelhető – az egészet átitató hagyományőrzés
igényéből fakadóan – magának a táncháznak a hagyományozódása (avagy a
folklorizmus folklorizációja), ezzel együtt sajnos egy bizonyos fokú
kopás is (például, hogy az ifjabb nemzedékek már nem tudnak énekelni –
se szöveg, se dallam, se ritmus, azaz „se kép, se hang” – de ez egy
másik írás témája lehetne…). De én itt most nem ezekről, hanem egy,
szerintem az erdélyi táncház létét alapjaiban veszélyeztető jelenségről,
egy exportáruként érkező, „zavaros-magyaros” ideológia térnyeréséről
szeretnék értekezni.

Közismert tény, hogy a városi táncházakat megjelenésük óta próbálja
kisajátítani megannyi ideológia, hatalmi és/vagy politikai erő, manapság
azon mélynemzeti ideológia, amelyik eredendően nem jellemző sem a
hagyományos táncház, sem a hetvenes években induló városi táncházak
világára. Mert a falusi fiatalság táncháza a spontán tánckedvet szolgáló
mulatság kötetlen formája volt, magyarán egy közösségi szórakozás (és
nem mellesleg a párkeresés helyszíne), sem több, sem kevesebb annál. A
városi táncház pedig – legalábbis itt, Erdélyben – ezt a hagyományos
szórakozási formát úgy emelte át egy teremtett, mesterséges környezetbe,
hogy a puszta táncmulatságon kívül magát a közösségi élményt is
megpróbálta átmenteni: nálunk a táncház mindenkinek szól, bárki bejöhet
és bekapcsolódhat, mert „mindenkit megajándékoz az összetartozás olyan
érzésével, amelynek harmóniáját épp az biztosítja, hogy a közösségi népi
kultúra egyúttal az egyén művészi önkifejtésére, kiteljesedésére ad
alkalmat.” (I.m.: 17.)

Ebből az alapvetésből indult 1977 februárjában az első erdélyi táncház
Kolozsváron, igaz, helyzete akkor igen előnyös volt: „A kolozsvári
táncház – nem szalasztván el természetes adottságát – sajátos többlettel
is büszkélkedhetik. Míg a legtöbb táncházban ugyanis a városiak a népi
kultúra eredeti képviselőivel rendszerint csak mint ritka vendégekkel
találkozhatnak, itt mindig együtt vannak velük. Ennek módszerbeli haszna
is vitathatatlan: a közvetlen átadás és átvevés előnye. A városiak
közvetlenül is megfigyelhetik az eredetit, így a káprázatos legényes
táncokat is, a Filep Istvánét, a Csorba Jánosét és a többiekét, s az
együtt-táncolás révén szinte vérükké válhat az eredeti stílus, de a
táncmestertől tanultakat is nyomban ellenőrizhetik, folyamatosan
összevethetik, szembesíthetik az eredetivel. Az együttlétnek azonban –
mély demokratizmusa révén – fölbecsülhetetlen az emberi, társadalmi
szerepe. A táncház összehoz, és nem szétválaszt. Fesztelen tegező
viszonyba hozza össze a falusi (és nemcsak falusi származású),
többségükben még a népviseletüket is őrző fiatalokat a városi közép- és
főiskolásokkal és munkásfiatalokkal.” (Könczei Ádám: Tárt kapujú
táncházakért. In: Művelődés XXX. évf. 11. szám, 1977: 17.) Persze, az
idézett kezdet óta eltelt három évtized, s közben a világ nagyot
változott. Ugyanakkor a táncháznak az a sajátossága, hogy képes az
említett közösségi élményért különböző érdeklődésű, foglalkozású,
származású stb. személyeket összehozni, azaz különböző társadalmi
rétegeket megszólítani, nálunk egyelőre megmaradt. Egyelőre, mert az
utóbbi években – elsősorban a határon belül szakadt magyarok
„jóvoltából” – megjelent nálunk is egy olyan jelenség, ami ellentétes
ezzel a táncházas sajátossággal.

Hogy miről is van szó? Néhány éve figyelem, ahogyan a „táncházas”
viseletek kelléktárában terjednek például a honfoglaláskori
viseletdarab-utánzatok. A leggyakoribbak az övön viselt tarsolyok, de
láttam már nemezelt mobiltelefontartót is. Baj ez? Önmagában
természetesen nem, csak hűen tükrözi a táncos és zenei hagyományaink
ősiségére vonatkozó tévhitet. Pedig néptánc- és az ezt kísérő hangszeres
tánczenei kultúránk velejéig európai, semmi, de semmi köze nincs a
honfoglaló őseink kultúrájához, azaz, képletesen fogalmazva: ahogyan
latin betűkkel írunk, úgy „latin motívumokat táncolunk” is! (Erről
részletesen: http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=256) Szóval, ha
valaki azért visel egy tánctáborban ilyen tarsolyt, mert ezáltal is ki
akarja fejezni magyarságát, hát viselje, csak ne váljon
propaganda-viseletté, mint a szintén terjedő „magyaros pólók” (ahogyan a
világhálón nevezik és árulják őket). Mert egyre több ilyen pólót lát az
ember a tánctáborainkban, és sajnos, már nemcsak határon belül szakadt
magyarokon. (Kedvencem, mely szerint magyar ember nem lehet turista – na
ez a leghagyományőrzőbb: valószínűleg őseink nemezelt pólóin is ezt
írta, amikor végigégették Európát. Amúgy, meg persze, mindent vissza, s
ezt nem „az ajtóig meg vissza, a szeretőm add visszára” értik. Vagy itt
az idei slágermez az emigráns kultuszíró idézetével, hogy visszaigénylik
a hegyeket. Hát vigyék. Lehetne például, igaz, kisebbített formában – a
pesti Vajdahunyadvár mintájára – az Alföldön egy „nemzeti hegyparkot”
létrehozni: egymás mellett a madarasi Hargita, a Királyhágó és
Székelykő. És akkor az alföldi gyerek sem a vasúti töltésről szánkózna…)

De miért gond, ha valaki „magyarosan” öltözködik? Hiszen nem a ruha
teszi az embert, s a táncházban mindenki úgy öltözik, ahogy kedve telik
benne. Vagy mégis? Mert a be- és leszólások, a hangoskodóan irányzott
(általában politikai) értékítéletek vagy akár (általában rasszista)
viccek már túlmutatnak az egyszerű „táborozó táncházas” státuszon. Mert
alapállásból nem szereti a románokat (sem), de táncol román táncokat,
hiszen „az egykor a miénk volt”. (Hogy sem a miénk, sem az övék, hanem
közös európai tánchagyomány? Ugyan már, ezt biztosan a nem „magyaros”
kutatók mondják. De nyugi, ismerek olyan román néptánckutatót is, aki
szerint az erdélyi magyarok tánckultúrája „lopott holmi”. Erről ennyit.)

És tényleg: miért kell sátrat, autót mindenféle mélymagyar kütyüvel
felvértezni? Miért kell „hajrá magyarokat!” üvölteni, amikor a
cigányprímás behúzza a rendet? Mit keres egy néptánctábor programjában
kiemelt helyen az íjászat és lovaglás? Miért kell ideológialag elfogult
és hamis tudást közlő, a magyarság „szellemiségével” foglalkozó
„történeti-néprajzi” előadásokkal nyomulni az erdélyi táncházas közegben
(is)? (És a teljes tudathasadás: tábori sörsátor, a szomszéd asztalnál
egy „magyaros pólóban” ülő fiatalembernek megszólal a mobiltelefonja. A
csengetés egy manele. Hogy a Guţa sámándobja…) Meg egyáltalán, ez az
öltözet mitől „magyaros”? A póló ideológiai üzenetétől? A tarsolyt
díszítő ősi motívumkincstől? Vagy inkább a viselők fejében kavargó
mételyezett zagyvától?

Szóval nem jó, nagyon nem jó, nem egészséges és nem helyes ez a
jelenség, mert veszélyesebb a bajuszpödörgetős bőszmagyarkodásnál, mivel
kizárásos politikai ideológiákat próbál terjeszteni egy olyan közegben,
ami eredendően a mindenkié. Mert a táncház nem a viselettől és nem a
harsány magyarkodástól lesz „magyaros”, hanem egyszerűen a tárgyától és
az erre építkező közösségi élménytől. Ilyen egyszerű.

S ha már az emigráns kultuszíró. Az egyik táborban megállít egy hölgy,
hogy olvastam-e a hegyeket sirató emigráns kultuszírónak ezt és ezt a
novelláját. (A hölgyet nem ismertem, több táborban is láttam, később
tudtam meg, hogy a szóban forgó szerző egyik határon belül szakadt
kiadója.) Mondom, nem, nem olvastam. És azt? Azt sem. Akkor egyáltalán
mit olvastam az emigráns kultuszírótól? Semmit. Semmit?! Döbbenet az
arcán. (Mégis, egy „néptáncoktatót” szólított meg!) Hogy-hogy? Mondom –
tábori szolgáltatóként próbálván finoman fogalmazni –, egyszerűen nem
tartozik irodalmi érdeklődésem és ízlésem körébe. (Meg egyáltalán: kinek
mi köze ahhoz, hogy felnőtt fejjel mit olvasok vagy sem?) A dolog nem
hagyja nyugodni, félóra múlva újból megállít, elém tesz egy idézetet,
olvassam, ugye, milyen szép, milyen „sokatmondó”? Mondom, biztosan
(ámbár közhelyektől hemzsegő mondatokat más is írt), de értse meg, engem
ez az író, meg ez a téma hidegen hagy. Ingerülten kifakadt: Te román
vagy? Na tessék! Ez azért nem semmi, már itthon is lerománoz egy határon
belül szakadt. Többek között ezért sem olvasom az emigráns kultuszírót.

És valószínűleg sokkal hasznosabb volna, ha a táncházba járók,
népzenével, néptánccal foglalkozók a „magyaros” szövegek helyett Bartók
Béla, Lajtha László vagy Martin György szövegeit, tanulmányait olvasnák.
Mert, ha már idézeteknél tartunk, akkor Bartók írta 1943-ban, hogy „ha a
zenei folklór nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az
ultranacionalizmus annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja
amazt a hasznot” (Bartók Béla: Népdalkutatás és nacionalizmus. In:
Bartók Béla: A népzenéről. Magvető Kiadó, Budapest, 1981: 83.), Lajtha
1948-ban, hogy „a különböző népzenék kapcsolata tanítson meg arra, hogy
mi, Európa népei sokkal mélyebben vagyunk egymás testvérei, mint ahogy
azt tudnánk és hirdetnénk” (Lajtha László: A népzene alkotói
megközelítésének különbözőségei Bartóknál, Kodálynál és saját zenémben.
In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Akadémiai Kiadó, Budapest,
1992: 135.) és Martin, hogy „Kelet-Európa népei még nem tudják magukról,
hogy sajátos nemzeti tánckultúrájuk mennyire közös gyökerekből
táplálkozik s mennyire azonos módon zajlott le az egyedinek tartott és
igen messziről, a homályos történeti múltból eredeztetett
tánckultúrájuk, sajátosan egyedinek és egyszerinek vélt nemzeti táncuk
kialakítása. A ténylegesen meglevő különbözőségeket az illető népek
paraszttánc-kultúrája kisebb-nagyobb területeinek eltérő fejlődése,
fáziseltolódása hozta létre. Lényegében tehát az elkésett fejlődésből
adódó különbözőségeket az öntudatosodó nemzeti elitréteg domborította
ki, ideologizálta és stilizálta politikai törekvéseinek megfelelően. […]
A történeti mítoszok továbbápolása helyett a tudománynak az igazságot
kell feltárnia a helyes nemzeti önismeret érdekében.” (Martin György:
Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában a
XVI–XIX. században. In: Ethnographia XCV. évf. 3. szám, 1984: 360.)

Szóval felhívnám a határon belül szakadtak figyelmét, hogy mifelénk a
táncházba (egyelőre) be lehet jönni jobbról is, meg balról is, lentről
is, meg fentről is, sőt átlós és rézsútos irányokból is. Hogy nálunkfele
a magyarságot (egyelőre) még normálisan lehet megélni, pólók,
bekiabálások, kioktatások, propagandairodalom nélkül és főleg nem mások
ellenében. Hogy a mi táncházunk akkor is magyar, ha éppen románul vagy
cigányul táncolunk benne, mert nálunkfele ez is természetes (és ráadásul
mi értjük is, hogy más nyelven mit énekelünk és csujogatunk). Mert
nálunk „a táncház összehoz, és nem szétválaszt.” Egyelőre. Tegyünk érte,
hogy minél több ideig így legyen!
Transindex, 2009.09.10.