[Folklista] Magyarbődi

[Agócs Gergely]

Kedves Hunyadi Péter!

Először is, elnézést kérek, hogy ilyen későn válaszolok a felvetett 
kérdéseidre, de ez a levelem valamiért a piszkozatok mappába került, és 
március óta ott lapult, úgy, hogy nem vettem észre. A magyarbődi-szinai 
megnevezések kapcsán kezdtünk el tágabb elméleti dialektológiába 
bocsájtkozni...

Tehát:

Teljesen egyetértek veled abban, hogy ha valamit lokalizálunk, akkor annak a 
megadott locus jegyeit kell magán viselni, azaz, ha azt mondjuk, hogy 
Magyarbőd, akkor olyan dallamokat célszerű kiválogatni, amelyek erre, és 
csakis erre a közösségre jellemzőek. Ehez csak azt tenném hozzá, hogy egy 
adott közösség dallamkincsében sok-sok olyan dallam is megtalálható, amely 
egy tágabb, akár országnyi területhez is kapcsolhatja az adott települést, 
annak zenei kultúráját.
Ha viszont a színpadon magyarbődit játszunk, illetve táncolunk, akkor 
természetesen ezeknek a szűken ide vonatkozó táji jegyeknek kellene 
túlsúlyba kerülniük. A néprajzi tájegységek nevei egyébként többnyire 
művileg kialakított kategóriák. A kutatók legjobb esetben is az élő 
csoportöntudat terminológiájából vesznek valamely tájnevet, földrajzi 
behatárolást, vagy társadalmi csoportot jelölő terminust, de nagy részük 
egész egyszerűen a tudomány által kialakított, jobban mondva: a tudomány 
igényei mentén kikényszerített terminus technicus. A Duna-Tisza köze, a 
Viharsarok, a Vízmellék, a Tápió mente, Duna mente, a Felső-Tiszahát, a 
Dél-Alföld, és még sok más ilyen. De a legtermészetesebb fogalmak használata 
is idővel kiterjedhet más, "nevenincs" területek jelölésére is, pl. a 
"palóc" szó a néprajzi szakirodalomban akár egy Galántától Kassáig terjedő terület jelenségeinek 
megjelölésével kapcsolatban is felmerülhet. Ugyanezzel a fogalommal más 
esetben már mint egy szűk, néhány falura kiterjedő tájnévvel találkozhatunk. 
Erre jó példával szolgál az a gyakorlat, amely szerint a magyarországi 
néptáncmozgalomban a "palóc táncok" megnevezés alatt a legtöbbször 
kifejezetten és szűken csak Rimócot és környékét, vagy éppen a Galga mentét 
szokás érteni. Ebben a közegben a gömöri, a honti, vagy a Garam menti 
magyarok táncait még sohasem hallottam palócnak nevezni. A másik ilyen példa 
a "Mátyusföld" fogalom használata, melyhez a Kürti bandák c. tanulmányomból 
illesztenék ide egy részletet:
"Amikor a Vág, a Garam és a Duna által közrefogott régió magyar falvainak 
hagyományos kultúrájáról beszélünk, első pillantásra szembetűnik, hogy ennek 
a viszonylag nagy területnek a megjelölésére csak egy, a geográfiai 
körülhatárolás mentén, kissé körülményesen kialakított műszót tudunk 
használni. Ez a terminus - a "Vág-Garam köze" - ráadásul egy teljesen új 
keletű fogalom.[1] Talán furcsának tűnhet, hogy ennek a területnek a 
megnevezésére nem egy történeti, vagy "népi" kifejezést használunk. A Magyar 
Királyság évszázadai alatt Bars, Esztergom, Komárom és Nyitra megyék 
osztoztak e terület falvain, így a közigazgatás - mint az számos más esetben 
is tapasztalható - nem vette figyelembe a kulturális összetartozás 
szempontjait. Ennek a tagoltságnak köszönhetően a történelem során nem 
alakult ki olyan tájnév, amely, mint azt például Gömör, Sáros, Liptó, Árva, 
vagy Szepesség esetében láthatjuk, kulturális egységet is kifejezve, és - 
tegyük hozzá -, az ott élők azonosságtudatát is alakítva közigazgatási 
területre utalna.  E falucsoportnak ugyanakkor a népnyelvben sem alakult ki 
egy olyan, földrajzi elhelyezkedésre utaló egyezményes neve, mint azt más 
tájegységek esetében (Csallóköz, Szárazvölgy, Vízentúl, Medvesalja, stb.) 
tapasztalhatjuk.[2] A "Vág-Garam köze" fogalom használatát ugyanakkor az is 
szükségessé teszi, hogy a néprajzkutatás egyre több olyan jelenséget tár 
fel, amelyek az adott területen belső összefüggésekre, illetve az e 
határokon belül többé-kevésbé egységesen jelentkező vonásokra hívják fel a 
szakemberek figyelmét. A körültekintő, pontos fogalmazást jelen esetben még 
egy harmadik körülmény is indokolja. Az e terület folklórját tárgyaló, eddig 
megjelent publikációk többsége a Vág-Garam közét vagy egyszerűen a Kisalföld 
részeként tárgyalta és megkerülte a közelebbi táji meghatározást, vagy pedig 
a szomszédos Mátyusföld határát terjesztette ki egészen a Garam vonaláig. Ez 
utóbbi megoldásnak sem az itt élők regionális identitástudatában, sem a 
rendelkezésre álló történeti levéltári anyagban nem találjuk a megnyugtató 
igazolását. A néptánc iránt érdeklődő közönség, így a népes magyarországi 
táncházmozgalom is a "Mátyusföldi népi táncok" című könyv,[3] illetve az 
ennek alapján oktató néptáncpedagógusok, koreográfusok ténykedése nyomán ma 
nem is a tulajdonképpeni Mátyusföldet tekinti Mátyusföldnek, hanem 
éppenséggel az általunk tárgyalt területet. Ez a mű a Mátyusföldet egyenesen 
áthelyezi a "szomszédba", az itt felsorakoztatott folklór adatok ugyanis 
kivétel nélkül olyan, a Vág-Garam közén található településekről származnak, 
amelyek - következésképpen - kívül esnek a történelmi Mátyusföld, illetve a 
mai élő csoporttudat által annak tartott terület határain. A magyar 
nyelvterület északnyugati része néprajzi tagolásának pontosításához az 
utóbbi években több szakkiadvány is hozzájárult. A Kósa László, vagy Liszka 
József által leírt táji tagolódásnak[4] a Mátyusföldre, illetve a Vág-Garam 
közére vonatkozó megállapításait a hagyományos hangszeres zenei kultúra 
terén saját kutatási eredményeink is igazolni látszanak. Az 1986 és 2003 
között eltelt időszakban a Mátyusföld területéről Diószeg, Jóka, 
Nagyfödémes, Negyed, Pered, Vágfarkasd és Vízkelet, míg a Vág-Garam köze 
területéről Bátorkeszi, Bény, Csúz, Mohi, Kéménd, Kürt, Madar, Magyarsók, 
Muzsla, Nagyölved, Nagysalló, Nagysáró, Párkány, Tild és Udvard községekből 
sikerült hangszeres népzenei felvételeket rögzítenünk, illetve a hagyományos 
hangszeres zenei kultúrára vonatkozó egyéb adatokat gyűjtenünk. Mindezek 
alapján megállapíthatjuk:

1. A mátyusföldi zenészek többsége az aktív tánckíséret funkciójában a 
"Bertóké" verbunk dallamát ismerte és használta, míg a Vág-Garam közén nem 
került elő változata, ezzel szemben a sallai verbunk dallamának széleskörű 
elterjedését sikerült dokumentálnunk.[5]

2. A Vág-Garam közén szinte mindenhol ismert a lakodalmi gyertyástánc 
szokása (ennek leggyakoribb dallama "Az árgyélus kismadár." kezdetű), míg 
ezt a szokást, illetve dallamot a mátyusföldi zenészek nem ismerték.

3. A lakodalmi rítust lezáró "hajnaltűzugrás" szokását és jellegzetes 
dallamát ("A hajnali csillag ragyog.") a Vág-Garam közén, több helyen 
sikerült feltárni, a Mátyusföld területén ezzel szemben nem került elő. Úgy 
tűnik, az általunk tárgyalt területen halad át a hajnali tűztánc 
elterjedésének a nyugati határa.

4. A Vág-Garam közén a menyasszonytánc-dallamok nagy változatosságot 
mutatnak, köztük sok archaikus típus található, míg a Mátyusföldön ebben a 
funkcióban a zenészek visszaemlékezései szerint egységesen egy újabb keletű, 
műzenei eredetű dallamot használtak.

            5. A Vág-Garam közén sikerült dokumentálni több gyorsdűvő 
kíséretű kanásztánc-dallamot, melyek eszközös táncok, vagy egyéb férfitáncok 
kíséretéül szolgáltak. Ezek a dallamok a Mátyusföldön a zenészek hagyományos 
repertoárjából hiányoztak.

6. A Vág-Garam közén minden zenekar repertoárjában megtalálhatók a zenészek 
által "dudanótának" nevezett darabok. Ezek a területen belül egységesen 
dudaapráják, vagy a helyi vokális hagyományból hiányzó, szöveg nélküli 
dudadallamok vonós változatai. A Mátyusföldön a dudahangzás vonós 
imitációját nem sikerült dokumentálni, dudanótának pedig a zenekarok 
általában a Csallóközből és a Szigetközből is ismert, "Aki dudás akar 
 lenni." kezdetű dallamot muzsikálják.[6]

A feltárt hangszeres népzenei adatok tükrében láthatóvá válik, hogy a 
Kis-Duna és a Vág által közrezárt Mátyusföld inkább a Csallóközzel és a 
Szigetközzel együtt alkot egy nagyobb regionális egységet. A kelet felé, 
azaz a Vágon túlra irányuló kapcsolatai ezzel szemben inkább csak a sokkal 
nagyobb körben, adott esetben az egész magyar nyelvterületen tapasztalható, 
és alapvetően a zenei kultúra újabb történeti rétegeiben kimutatható 
egyezéseket érintik. A magyar népzene új stílusához tartozó, vagy az 
egyértelműen műzenei eredetű dallamoknak a csekély eltéréseket mutató helyi 
változatai, illetve ezek előadásmódjának sajátosságai pedig nem elegendőek 
egy tájegység stiláris jellemzőinek meghatározásához.

A Vág-Garam köze hagyományos kultúrájának egészével foglalkozó szerzők 
megállapították, hogy az valójában átmenetet alkot a kisalföldi magyarság és 
a palócok népi műveltsége között.[7] Ezt a felismerést a néptánckutatás is 
megerősítette,[8] amit saját tapasztalataink a hangszeres népzenei anyag 
tekintetében is alátámasztanak."
    
    Mindezek talán hű képet adnak arról, milyen körültekintésre van szükség, ha valaminek nevet adunk, és azt használjuk, terjesszük. Óriási felelősséget kell, hogy érezzünk, amikor a hagyományos kultúra sűrű, összetett anyagáról közreadás céljából véleményt fogalmazunk, abban egységeket, kategóriákat, vagy egyéb, elméleti meghatározásokat állítunk fel. Kérdésedre, mely a "Kútágasra, kútágasra..." kezdetű dallam "helyes" használatát firtatja, az a válaszom, hogy itt egy dallamtípus két, egymástól elkülönülő kistájon különböző irányokba elmozdult, két eltérő változatáról van szó. Ha Géza következetesen terclépést használ, az a szinai változat, és semmi nem történik, ha egy táncegyüttes zenekara a színpadon az adott bődi változatot muzsikálja. És ha ezt a szinai, a györkei vagy akár a nyíri zenekar stílusában képes megfogalmazni, akkor nincs az a folkrendőrség, amelynek bármi kifogása lehet. Ezzel kapcsolatban előkívánkozik belőlem egy régi vesszőparipám: egyes (nemegyszer "nagynevű") népzenekutatóktól lehet hallani a "romlott változat", vagy a "romlott népdal" meghatározást, ami mögött valamiféle esztétikai értékítéletet sejthetünk. Zenei szempontból kétségtelenül léteznek szerencsétlen, vagy "stílusidegen" megoldások, kevésbé csiszolt, vagy kiforratlanabb variánsok, a jelenség ilyetén történő megnevezésével viszont nem tudok egyetérteni. Néprajzi szempontból ugyanis nincs helye a hagyomány felülbírálatának, legfeljebb töprenghetünk azon, hogy egy-egy jelenség miért alakult olyanná, amilyen formában elénk tárul. 

Határtalan jóindulattal

Agócs Gergely