[Folklista] Panek Kati levele

[Zagyva Natália]

 Utolsó levél Sepsi Dezsőnek


 Azokban a régi időkben, az erdélyi táncházak születése körül, amikor
még – mindenek kezdetén – éjjel-nappal népzenét hallgattunk
valamennyien, akiket megérintett az; amikor, ha együtt muzsikáltunk,
az imádkozásnak neveztetett; amikor még mind hittünk nemcsak a
zenében, de egymásban is; amikor három zenekar is harcolt azért, hogy
prímása Te legyél, már akkor megjósoltad egy leveledben azt, ami most
olyan hihetetlenül korán bekövetkezett:


 „...a hó hivogat: lepel ami eltakar, eltemet... , de én inkább
választom csipkés szemfedőnek az Eget, mert az Ég-ég, tehát
elhamvaszt, s így fejfa nélkül is fogom jelezni néha – napfogyatkozást
okozva – az Igazunkat.... A leheletfinom lebegésből, a már-már nem én
állapotból visszanézek magamra, és megmérettetek és hiányosnak
találtatok. Aztán pedig felnézek a csodára, térdre borulok és imádni
kezdem. Később Istentagadó leszek s kemény kézzel tüzet küldök az égre
(hátha kioltja), ám a fény – a Fény megvakít engem. Mégis látom,
tudom: lesz jövőm, világtalan, de örök. Remélem, az ég majd betemet…"
írod 1977-ben. Leveleidben bíztatsz-bátorítasz: tanuljam csak a
népdalokat, hogy együtt muzsikálhassunk s magad pedig az egyre
sűrűsödő gyűjtések, fellépések, Ifjúmunkás Matinék, a gyakorlások és
próbák közepette is minden erőddel azon vagy, hogy a Zeneművészeti
Főiskolán jegyeid jók és nagyon jók legyenek. S közben őszintén és
erősen hiszel a népzene igazában. Emlékszel? Nagy László soraival
biztattuk egymást Csíkszerdában, amikor a Bodzafa nevet adtuk az
együttesünknek egy májusi éjszakán: „Áll az ember a tájban,vassá mered
a lába / fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja- / s látja: az
újabb harcok zöld arénája megnyílt / mellébe levegőt vesz, tartja –
egeket zendít."Később elsodródtunk egymás mellől, annyian elmentek az
egykori népzenészeink közül új hazát választani, s mi, kevesek, akik
maradtunk, talán nem figyeltünk eléggé egymásra. Jöttek-mentek kósza
hírek, ritkán betegségedről beszéltél, de nem panaszkodtál,
szívesebben meséltél gyerekeidről. Majd legutolsó találkozásunkkor
betegen is olyan nagyon szépen muzsikáltál, ahogyan csak te tudsz.
Később magányodat egy verseskötetbe zártad, talán hogy ne terheljél
vele senkit... Sepsi Dezső, ahogy remélted, a napokban betemetett
téged ez a csuda kék csupa fény ég, hogy fejfa nélkül is emlékezzünk
Rád. Dúdolom kedvenc keservesedet: Napom napom bánatnapom / Kit
elvesztettem nem kapom / Azt most eszi a föld gyomra / Nem láthatom
többet soha. Dúdolom s tudom, most már odafenn hangolsz, és sorra
elmuzsikálod minden kedvenc dallamunkat, s aztán majd azokat is,
amelyeket még ezután kellett volna muzsikálnunk. Hegedűdön a piros
pántlikát fújja, csak fújja a novemberi kék szél. U.i.: Ugye Te is
tudod, hogy nincs halál?

Panek Kati
(Szabadság, 2005. november 7.)