[Folklista] (szocia)lustalista

[Kemecsei Gábor]

Kedves Jozsi!
Szeretem az irasaidat, de ez valoban nem illik a Folklistara. Kerek
mindenkit, hogy ragaszkodjuk a sajat "szakteruletunkhoz", meg akkor is,
ha neha "csend" van.
Udv: kemecs

>-----Eredeti üzenet-----
>Feladó: lista-bounces at list.folkradio.hu 
>[mailto:lista-bounces at list.folkradio.hu] Meghatalmazó Szász 
>József Árpád
>Küldve: 2005. február 23. 9:13
>Címzett: Folklista a Folkrádió levelező listája
>Tárgy: RE: [Folklista] (szocia)lustalista
>
>
>A nagy pangást látva (nincs ezzel semmi gondom amúgy) 
>bátorkodom az alábbi sorok elküldésére. Valójában nem ide 
>szántam, de valahogy úgy érzem mégis jól jöhet egyeseknek. A 
>politikai felhangját nem érdemes mellre venni, nem arról szól.
>
>"Hallgassuk meg egymást"- a szív hangját
>
>	Gyermekkoromban alig vártam, hogy a magyar 
>futballválogatott pályára léphessen. Mintha a világot ehhez 
>viszonyítva érzékeltem volna, csak a két mérkőzés közti időt 
>kellett valahogyan eltölteni, és aztán így tovább. És persze 
>minél több időt foglalkoztam a meccsre való felkészüléssel és 
>a mérkőzés utáni élményfeldolgozással, annál tartalmasabbnak 
>tűnt az életem. Még visszaemlékszem milyen erősnek, gyorsnak 
>és technikásnak éreztem magam, de mondhatnám a többi gyerek 
>is, egy-egy jó mérkőzés után. Úgy éreztem mindenre képes 
>vagyok. Akkorákat vetődtünk a labdáért -a lányom szavával 
>éljek- hogy csak nacsak, meg úgy belerúgtunk a böndőbe, hogy 
>az csak úgy puzmázott.
>	Alig húsz esztendő telt el az óta, és felismerem ezt az 
>érzést újból. Valahogy így világosodik meg előttem a mostani 
>politikai helyzet, vagyis hogy a volt miniszterelnök beszédei 
>a viszonyítási mérföldkövek, és a két beszéd közti időt 
>kellene valahogyan eltölteni. Éppen így készültem a tegnapi 
>beszédre is, de tudtam, hogy valami igazi nagy fordulat 
>következik be. Már a felkészülési időszak is rendhagyó volt, 
>de érezni lehetett, hogy mindez csak az előkészület a nagy 
>fordulathoz. A körcsarnok kialakítása is, a színpadi 
>megjelenéstől a kitűnő műsorvezetői minőségű felvezetőkig az 
>egész menetrend ennek megfelelően készült. 
>	Ahogy a focimeccseken is a játékosok az elején még csak 
>ismerkednek a labdával, úgy láthattuk Orbán Viktort, de a két 
>kérdezőt is belerázódni a valódi küldetés végrehajtásába. 
>Egy-két bizonytalan labdaérintés, egy-két bátortalan mozdulat 
>és beindul a csapat. Egyre jobban elkapja a ritmust és a 
>közönség is felkapja a fonal szabadon lévő végét. Elkezdődik a 
>tánc. Az élet tánca. És ez így megy másfélórán keresztül. 
>Táncolunk, figurázunk, csújjogatunk, fújjuk a nótát. Még nem 
>tudjuk igazából: kik vagyunk? Mintha Viktor párja lennénk, és 
>ő táncoltatna. Büszkék vagyunk hogy minket táncoltat, hogy 
>vele táncolunk, jól esik, de még nem tudjuk miért. Nem tudjuk 
>hogy minket választott-e? Velünk akar-e lenni? 
>Ő viszont mind tudja. Rólunk is, és önmagáról is. És 
>felvállalja magát, kifejezi. Szívét lelkét beleteszi. Ő 
>táncolni akar, táncolni az életet. Az életet választani. És 
>kiadja mindenét, amije van. Kiénekli, kitáncolja és ezzel 
>véget ér a bál. Egy kis mozgolódás, öltözködés készülődés és 
>mindenki elindul hazafelé. E közben dolgozik a belsőnk, a 
>tudatalattink. Erősnek, tisztánlátónak érezzük magunkat. 
>Gondolatban még táncolunk egy-két rendet, aztán lefekszünk. 
>	Álomba merülök. Folytatódik a korábbi álomsorozat, 
>amelyekben Orbánnal kerülök kapcsolatba. Megjelenik most is, 
>beszélünk a szokásos mindennapi életet érintő gondokról, azok 
>megoldásairól, de most valami nagyon furcsa. Nem akar elmenni. 
>Lefekszik a lányom ágyába és elalszik. A családi életünkbe 
>kerül. Másnap mennék a munkába, de átgondolom: mégis csak 
>megér egy szabadnapot, hogy a miniszterelnökkel együtt 
>lehetek, a saját házamban. Ígyhát maradok vele. Beszélgetünk, 
>majd elmegyünk ebédelni a gyerekeimmel együtt (a valóságban 
>még csak egy van). Orbán úgy mutat be a pincérnek, mintha az ő 
>családja lennénk, és tovább beszélgetünk. Az agyamban még a 
>tegnapi évértékelő beszéd forrik, mígnem egyszer csak 
>rádöbbenek a lényegre. Megértem, felvilágosodok, és elmondom Orbánnak:
>- Viktor! Te a tegnapi szertartással tulajdonképpen közénk 
>jöttél. Mindannyiunk világába. Beléptél az életünkbe. Mától az 
>változott meg, hogy többek vagyunk egy-egy Viktorral. Erre ő 
>kacag egyet és mondja nekem:
>- Á, dehogy. Mi (FIDESZ) csak találtunk egy jó köntöst, 
>vezérszót, amely mindenkit elkápráztat és ezt vettük fel. Nem 
>gondolod komolyan, hogy érdekeltek ti minket? Ez csak eladható 
>színjáték. Nincs semmi mélyebb tartalma. Ettől egy kicsit 
>csalódottá válnék, de erőt gyűjtök, és magamba vonulok. Végül 
>is győzedelmeskedik az énem és mondom:
>- Nem tudsz átverni! Átlátok rajtad. A legmélyebbről tudom, 
>hogy igenis már bennem vagy. Még ha te nem is látod. 
>Gondolkodóba esik, megpróbál még egy-két kacarászó megjegyzést 
>tenni, de leáll, és mint ahogyan Robert de Niro a 
>pszichológusára (Csak egy kis pánik-ban), rám mutat mutató újával:
>- Te! Te tudsz valamit.
>És eltűnik. Én meg ráébredek a valóságra, hogy igenis 
>felnőttem. És elkezdődött az életem. Nem a két beszéd közti 
>idők elfogyasztása, hanem a sajátomé. Ezt tette Orbán. Ennyit 
>tudott megtenni. Előcsalni a szív hangját, ezt kellett meghallanom. 
>És felébredek, de még mindig hallom.
>Kívánom, hogy ti is halljátok a sajátotokat...
>Üdvözlettel,
>Szász József
>Budapest,
>2005-02-23
>
>