[Folklista] (szocia)lustalista

[Szász József Árpád]

A nagy pangást látva (nincs ezzel semmi gondom amúgy) bátorkodom az alábbi sorok elküldésére. Valójában nem ide szántam, de valahogy úgy érzem mégis jól jöhet egyeseknek. A politikai felhangját nem érdemes mellre venni, nem arról szól.

"Hallgassuk meg egymást"- a szív hangját

	Gyermekkoromban alig vártam, hogy a magyar futballválogatott pályára léphessen. Mintha a világot ehhez viszonyítva érzékeltem volna, csak a két mérkőzés közti időt kellett valahogyan eltölteni, és aztán így tovább. És persze minél több időt foglalkoztam a meccsre való felkészüléssel és a mérkőzés utáni élményfeldolgozással, annál tartalmasabbnak tűnt az életem. Még visszaemlékszem milyen erősnek, gyorsnak és technikásnak éreztem magam, de mondhatnám a többi gyerek is, egy-egy jó mérkőzés után. Úgy éreztem mindenre képes vagyok. Akkorákat vetődtünk a labdáért -a lányom szavával éljek- hogy csak nacsak, meg úgy belerúgtunk a böndőbe, hogy az csak úgy puzmázott.
	Alig húsz esztendő telt el az óta, és felismerem ezt az érzést újból. Valahogy így világosodik meg előttem a mostani politikai helyzet, vagyis hogy a volt miniszterelnök beszédei a viszonyítási mérföldkövek, és a két beszéd közti időt kellene valahogyan eltölteni. Éppen így készültem a tegnapi beszédre is, de tudtam, hogy valami igazi nagy fordulat következik be. Már a felkészülési időszak is rendhagyó volt, de érezni lehetett, hogy mindez csak az előkészület a nagy fordulathoz. A körcsarnok kialakítása is, a színpadi megjelenéstől a kitűnő műsorvezetői minőségű felvezetőkig az egész menetrend ennek megfelelően készült. 
	Ahogy a focimeccseken is a játékosok az elején még csak ismerkednek a labdával, úgy láthattuk Orbán Viktort, de a két kérdezőt is belerázódni a valódi küldetés végrehajtásába. Egy-két bizonytalan labdaérintés, egy-két bátortalan mozdulat és beindul a csapat. Egyre jobban elkapja a ritmust és a közönség is felkapja a fonal szabadon lévő végét. Elkezdődik a tánc. Az élet tánca. És ez így megy másfélórán keresztül. Táncolunk, figurázunk, csújjogatunk, fújjuk a nótát. Még nem tudjuk igazából: kik vagyunk? Mintha Viktor párja lennénk, és ő táncoltatna. Büszkék vagyunk hogy minket táncoltat, hogy vele táncolunk, jól esik, de még nem tudjuk miért. Nem tudjuk hogy minket választott-e? Velünk akar-e lenni? 
Ő viszont mind tudja. Rólunk is, és önmagáról is. És felvállalja magát, kifejezi. Szívét lelkét beleteszi. Ő táncolni akar, táncolni az életet. Az életet választani. És kiadja mindenét, amije van. Kiénekli, kitáncolja és ezzel véget ér a bál. Egy kis mozgolódás, öltözködés készülődés és mindenki elindul hazafelé. E közben dolgozik a belsőnk, a tudatalattink. Erősnek, tisztánlátónak érezzük magunkat. Gondolatban még táncolunk egy-két rendet, aztán lefekszünk. 
	Álomba merülök. Folytatódik a korábbi álomsorozat, amelyekben Orbánnal kerülök kapcsolatba. Megjelenik most is, beszélünk a szokásos mindennapi életet érintő gondokról, azok megoldásairól, de most valami nagyon furcsa. Nem akar elmenni. Lefekszik a lányom ágyába és elalszik. A családi életünkbe kerül. Másnap mennék a munkába, de átgondolom: mégis csak megér egy szabadnapot, hogy a miniszterelnökkel együtt lehetek, a saját házamban. Ígyhát maradok vele. Beszélgetünk, majd elmegyünk ebédelni a gyerekeimmel együtt (a valóságban még csak egy van). Orbán úgy mutat be a pincérnek, mintha az ő családja lennénk, és tovább beszélgetünk. Az agyamban még a tegnapi évértékelő beszéd forrik, mígnem egyszer csak rádöbbenek a lényegre. Megértem, felvilágosodok, és elmondom Orbánnak:
- Viktor! Te a tegnapi szertartással tulajdonképpen közénk jöttél. Mindannyiunk világába. Beléptél az életünkbe. Mától az változott meg, hogy többek vagyunk egy-egy Viktorral.
Erre ő kacag egyet és mondja nekem:
- Á, dehogy. Mi (FIDESZ) csak találtunk egy jó köntöst, vezérszót, amely mindenkit elkápráztat és ezt vettük fel. Nem gondolod komolyan, hogy érdekeltek ti minket? Ez csak eladható színjáték. Nincs semmi mélyebb tartalma.
Ettől egy kicsit csalódottá válnék, de erőt gyűjtök, és magamba vonulok. Végül is győzedelmeskedik az énem és mondom:
- Nem tudsz átverni! Átlátok rajtad. A legmélyebbről tudom, hogy igenis már bennem vagy. Még ha te nem is látod.
Gondolkodóba esik, megpróbál még egy-két kacarászó megjegyzést tenni, de leáll, és mint ahogyan Robert de Niro a pszichológusára (Csak egy kis pánik-ban), rám mutat mutató újával:
- Te! Te tudsz valamit.
És eltűnik. Én meg ráébredek a valóságra, hogy igenis felnőttem. És elkezdődött az életem. Nem a két beszéd közti idők elfogyasztása, hanem a sajátomé. Ezt tette Orbán. Ennyit tudott megtenni. Előcsalni a szív hangját, ezt kellett meghallanom. 
És felébredek, de még mindig hallom.
Kívánom, hogy ti is halljátok a sajátotokat...
Üdvözlettel,
Szász József
Budapest,
2005-02-23