[Folklista] tenni vagy nem tenni?

[Szász József Árpád]

	Nem is olyan régen, eleget téve Agócs Gergely meghívásának, volt szerencsém meghallgatni a Fonó zenekart és vendégüket, Somát élőben. Ezúttal is köszönöm a meghívást, és engedjétek meg ebből az élményből születendő gondolataim kibontakozását.
	Nagy izgalommal mentem el a műsorra, habár még nem is tudtam, hogy valójában a borkóstoláson és táncházon kívül egy koncert jellegű fellépés is lesz. Úgyhogy mindez még izgatottabbá tett és teljes lelkesedéssel vágtam neki a közönségi mivoltom megélésének.
Agócs bajtárs jóvoltából bizony a feladatom érdekesebbé, teljesebbé vált már az első megszólalását követően. Lenyűgözött a beszédének egyszerűsége és pillanatok alatt a lényegre terelte a figyelmemet: azaz nyisd ki füled, kezdődik a muzsika. Oly tisztán, kevés szóból fejezte ki magát, -ezáltal bizonyságot téve arról, hogy tisztában van vele mit is akar-, hogy tudat alatt is rábíztam magam: vezessen be az ő általuk érzékelt zene világába. Így történhetett meg, hogy az amúgy általam másként felfogott ördöngösfüzesi zenét is sikerült más szemszögből is meglátni, akarom mondani, hallani. 
	Mindaddig számomra az a zene elsősorban a bugyutaság, a szegénység, a kopárság, a sáros utcák létjogosultságáról, az ott lakó emberek életének tükre volt, és persze annak élhetőségéről, szépségeiről tett hitvallást. Bevallom eléggé nehezteltem is az elején, hogy hol van e fájdalom, e küzdelem, e feszültség a muzsikájukból, de rájöttem, hogy mindehhez az érzésekhez nem szükség többé a nyomor, a keserűség, a fájdalom. A nélkül is szembe lehet nézni önmagunk gyengeségeivel, hogy áldozatra lenne szükségünk. És nem biztos, hogy mindenkinek át kell érezni mindazt a gyötrelmet, amit az őseink végig éltek. Főleg akkor nem, amikor az ők gyógyszereiket, mentálhigiéniai képességüket mára már nem tudjuk a maga természetességében használni.
	Viszont nagy szükség lenne a figyelemre. Oda kell figyelni magunkra, a belső hangunkat kellene meghallani. És ezt nem lehet nagy zűrzavarban, vagy ahogyan Gergely is mondta a kápráztatás fogságában. Ki kell nyitni az ajtót, ha vendéget akarunk fogadni. Úgy jöhet létre kapcsolódás, és az a feltétele a feltöltődéshez. Arra pedig nagy szükség van, hisz elég sokan a földön hordják az orrukat. Így pedig előbb utóbb összeütköznek, és nem találkozást élnek meg. Fel kellene tehát emelni a fejünket, körül nézni, szemlélni és a kisgyerek nyitottságával tanulni, örülni a mának. 
	Ezt az örömet láthattam a Háromszék Együttes előadásán, a Hagyományok Házában is. Az ő produkciójuk sem az elkápráztatás jegyében született, hanem a tánchoz, a tánc öröméhez való kapcsolódásból. Így sikerülhetett nekik megfogni a néző tekintetét és lebontani a közönség és előadó közti falat, valamint átadni az örömből felszabaduló kifogyhatatlan energiákat.
Soma jelenléte és hangja is erről az örömről tanúskodott. Úgy a befogadóéról, mint az előadóéról. Hisz az egész előadást csillogó szemekkel, felemelt bámészkodó tekintettel figyelte, átadva magát az alkotó és formáló erőnek.
	Nahát valahogy így látom a művészetet. A művészet küldetését, éspedig hídként, mely összeköti az emberi testet, tudatot a világ energia központjával, Istennel. És valóban, Anikóval egyetértve, így válik Isten a fő megrendelővé, a szavára hallgató művész számára.
És mindannyiunkban ott lakik, mégha más-más alakban is, csak fel kell ismernünk. És akkor létrejöhet az, hogy ne kelljen az egeket lehoznia Berecz Andrásnak se, ahhoz hogy odafigyeljen az ember a meséire és megértse, és Soma hangja sem marad magára. Megcsendülhet más fülében, és arcával visszajelezheti hogy készen áll a párbeszédre. És higgyétek el, erre nagy szükség van, ha részesei szeretnénk lenni a világmindenségnek.
	Tehát Pávaival is egyetértve: ne csak várjunk, tegyünk is ezért, és bátran.
Szász József
2005-02-15