[Folklista] Karácsonyi mese

[Szab� L�szl�]

Kedves Listatagok!
Mindannyiotoknak és szeretteiteknek a következő mesével kívánok áldott, boldog Karácsonyt:
Szabó Laci

 Wass Albert: Magyar karácsony az égben

   Aki meg nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön
megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában
a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a
jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a
mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe,
ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt
van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek
sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés
gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal.
Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a
karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus
intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a
maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s szorgos
angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között,
akiknek szólnak. Ezek a soha sem hiábavaló, de mindig beteljesülő
imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek szamara. Így
ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt
mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy
héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit
s tudattak velök, hogy Jézus Úr parancsara ebben az évben magyar karácsony
lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára
tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet
tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s
helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok,
egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt,
rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele
a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy
megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy
kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett
egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban
a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagytak a nyílást és a
kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül
csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis
angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében
nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó
erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott az
égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a
karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be,
ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor
aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki
az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta
rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak,
Zrínyiek, Rakócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. "Pro
libertate," suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze
reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S
rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott ragyogott pazar fényben a
mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden
gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú
hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s felsírt
a húrokon a magyar "Mennyből az angyal. .." De olyan szépen, olyan
szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s
ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király lépett
oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi
magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig
húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs
megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló
szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló
magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek, már
csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a
karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott,
amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a
fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett
újra kifele a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak,
hogy batyuba kössék a sok égi kincset s alászálljanak vele kicsi
Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar
karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó
ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus
szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai
között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a
csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az
aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus
félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kicsi
angyalt. "Hát te minek bújtál oda?" kérdezte tőle mosolyogva. "Restellem
magamat" vallotta be a szeplős, "elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa".
"Oh, hát te voltál az!" nevetett az Úr. "Ne búsulj semmit, megtörténik az
ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan
jöttél s mikor?" "Katika a nevem s Budapestről jöttem" felelte a vézna,
szeplős kicsi angyal, "November negyedikén, Uram."
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi
magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt
a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. "Isten hozott,
Katika," mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke
fejet, "aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?" "Küldtem,
Uram." felelte Katika s elpirult a szeplői alatt. "Aztán mit küldtél?"
kíváncsiskodott az Úr Jézus, "szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis
testvérkéidnek?" A kicsi angyal kepe meg pirosabbra gyúlt. "Nem imádságot
küldtem" vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott.
"Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?" "Kenyeret," felelte szepegve
Katika, szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak
itt. Hiszen én kapok még máskor is." tette hozzá bizalmasan, "S ha nem,
hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már ..."
Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen
ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett
kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. "Jól tetted,
Katika," mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a
szeméből, "sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az
én népemnek, amikor lent jártam a földön. Kenyeret."

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az
elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott
az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. "Ne sírj, nagymama,"
kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az
egész mennyországot, "apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér,
amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!"
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem:
kisütött a nap Magyarország fölött!

 
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <https://list.folkradio.hu/pipermail/lista/attachments/20041224/a1c18be9/attachment-0017.htm>