<!DOCTYPE HTML PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.0 Transitional//EN">
<HTML><HEAD>
<META http-equiv=Content-Type content="text/html; charset=windows-1250">
<META content="MSHTML 6.00.2900.2523" name=GENERATOR>
<STYLE></STYLE>
</HEAD>
<BODY bgColor=#ffffff>
<DIV>Kedves Listatagok!</DIV>
<DIV>Mindannyiotoknak és szeretteiteknek a következő mesével kívánok áldott,
boldog Karácsonyt:</DIV>
<DIV>Szabó Laci</DIV>
<DIV><BR> Wass Albert: Magyar karácsony az égben<BR></DIV>
<DIV> Aki meg nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a
földön<BR>megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek
Országában<BR>a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre
a<BR>jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s
a<BR>mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas
kupolaterembe,<BR>ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki
együtt<BR>van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott
szentek<BR>sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az
emlékezés<BR>gyertyáit.<BR>Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni
s fontos hivatal.<BR>Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország
népe azon a<BR>karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr
Jézus<BR>intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja
a<BR>maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s
szorgos<BR>angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok
között,<BR>akiknek szólnak. Ezek a soha sem hiábavaló, de mindig
beteljesülő<BR>imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek szamara.
Így<BR>ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja
azt<BR>mindenki.<BR>De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az
égben. Már egy<BR>héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a
mennyország lakóit<BR>s tudattak velök, hogy Jézus Úr parancsara ebben az évben
magyar karácsony<BR>lesz odafönt.</DIV>
<DIV> </DIV>
<DIV>Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép
javára<BR>tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi
nemzetet<BR>tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek
s<BR>helyesnek, s így is történt.<BR>Mikor aztán megszólaltak odalent a földön
ma este a karácsonyi harangok,<BR>egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még
egészen új volt odafönt,<BR>rendelkezés szerint kezébe vette a fényes
aranycsengőt, hogy megadja vele<BR>a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott
volt szegényke a nagy<BR>megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a
csengőt, amiből aztán egy<BR>kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő
ugyanis élesen felcsengett<BR>egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani
is kezdtek. Mivel azonban<BR>a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is
abbahagytak a nyílást és a<BR>kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést
hagytak, melyen keresztül<BR>csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje
nem. Az újdonsült kis<BR>angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől,
hogy szégyenében<BR>nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai
alá.<BR>Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta
jó<BR>erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott
az<BR>égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon
a<BR>karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak
be,<BR>ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet.
Mikor<BR>aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát
ki<BR>az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!<BR>Elsőnek ősz István
király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta<BR>rajta az első gyertyát.
Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak,<BR>Zrínyiek, Rakócziak s a
többiek mind, hosszú, hosszú sorban. "Pro<BR>libertate," suttogta a Nagyságos
Fejedelem s Petőfi Sándor keze<BR>reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak
emlékének gyertyája felé. S<BR>rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott
ragyogott pazar fényben a<BR>mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S
mikor már minden<BR>gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri,
esett vállú<BR>hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét
s felsírt<BR>a húrokon a magyar "Mennyből az angyal. .." De olyan szépen,
olyan<BR>szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme,
s<BR>ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a
padlót.<BR>Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király
lépett<BR>oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát,
földi<BR>magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd
földig<BR>húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós
bölcs<BR>megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor
lángoló<BR>szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak
szóló<BR>magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek,
már<BR>csak úgy roskadozott a fa a tehertől.<BR>Sok-sok időbe került, míg a
mennyeknek minden lakója odajárulhatott a<BR>karácsonyfa elé a maga ajándékával.
Nemzet még ennyi imádságot nem kapott,<BR>amióta világ a világ! Mikor aztán az
utolsó imádság is rajta csüngött a<BR>fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s
míg a sok nép vonulni kezdett<BR>újra kifele a szárnyas kapukon, szorgos kis
angyalok nyomban hozzáfogtak,<BR>hogy batyuba kössék a sok égi kincset s
alászálljanak vele kicsi<BR>Magyarhonba.<BR>Végül aztán már csak az égi magyarok
álltak ott még mindig a magyar<BR>karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az
angyalok elhordták már az utolsó<BR>ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek
csonkig égni, amikor az Úr Jézus<BR>szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a
roppant karácsonyfa alsó ágai<BR>között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis
angyalka köntösének a<BR>csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki
elejtette az<BR>aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr
Jézus<BR>félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős
kicsi<BR>angyalt. "Hát te minek bújtál oda?" kérdezte tőle mosolyogva.
"Restellem<BR>magamat" vallotta be a szeplős, "elfelejtettem volt azt a csengőt,
lássa".<BR>"Oh, hát te voltál az!" nevetett az Úr. "Ne búsulj semmit,
megtörténik az<BR>ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a
neved? Honnan<BR>jöttél s mikor?" "Katika a nevem s Budapestről jöttem" felelte
a vézna,<BR>szeplős kicsi angyal, "November negyedikén, Uram."<BR>Néhány
pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi<BR>magyarok mind a
vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt<BR>a szeme. Aztán
Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. "Isten hozott,<BR>Katika," mondta
jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke<BR>fejet, "aztán
küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?" "Küldtem,<BR>Uram." felelte
Katika s elpirult a szeplői alatt. "Aztán mit küldtél?"<BR>kíváncsiskodott az Úr
Jézus, "szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis<BR>testvérkéidnek?" A kicsi angyal
kepe meg pirosabbra gyúlt. "Nem imádságot<BR>küldtem" vallotta be szégyenkezve.
Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott.<BR>"Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni
innen?" "Kenyeret," felelte szepegve<BR>Katika, szép fehér égi kenyeret. Minden
nap félretettem, amit nekem adtak<BR>itt. Hiszen én kapok még máskor is." tette
hozzá bizalmasan, "S ha nem,<BR>hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen
fehér kenyér, régóta már ..."<BR>Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok
pisszenni se mertek. Hiszen<BR>ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy
valaki kegyes imádság helyett<BR>kenyeret küldött volna alá a
mennyországból.<BR>Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt.
"Jól tetted,<BR>Katika," mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó
könnycseppet a<BR>szeméből, "sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt
adtam egyszer az<BR>én népemnek, amikor lent jártam a földön. Kenyeret."</DIV>
<DIV> </DIV>
<DIV>Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört
az<BR>elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból,
odafutott<BR>az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. "Ne sírj,
nagymama,"<BR>kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe
betöltötte az<BR>egész mennyországot, "apuék nem éheznek többet odalent! A
mennyei kenyér,<BR>amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!"<BR>Az Úr Jézus
mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem:<BR>kisütött a nap
Magyarország fölött!</DIV>
<DIV> </DIV>
<DIV> </DIV></BODY></HTML>