<!DOCTYPE HTML PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.0 Transitional//EN">
<HTML><HEAD>
<META http-equiv=Content-Type content="text/html; charset=iso-8859-2">
<META content="MSHTML 6.00.2800.1264" name=GENERATOR>
<STYLE></STYLE>
</HEAD>
<BODY bgColor=#ffffff>
<DIV align=justify>Sziasztok!</DIV>
<DIV align=justify> </DIV>
<DIV align=justify>Épp most ért véget a Vikár Lászlóról készült portréfilm az
m2-n. Most még friss, ezért főleg azok számára, akik nem látták, röviden
ismertetném a tartalmát (vagy azt, ami megmaradt nekem a lényegéből), mert
érdemesnek találom arra.</DIV>
<DIV align=justify> </DIV>
<DIV align=justify>Ő ugyebár Kodály tanítvány volt, és annakidején Kodály
rábízta a Karád község népzenei monográfiájának az elkészítését (ennek a végén
lesz jelentősége). Ez az ötvenes években volt (előtte egyébként Kodály is
gyűjtött ott, gondolom, ez volt az előzmény). Egyik nap Kodály azt kérdezi
Vikár Lászlótól, hogy akar-e az oroszokhoz menni. Ez 1957-ben volt, és Vikár
természetesen nem akart menni (ugye ezt a történelmi kor tükrében különösebben
nem kell magyarázni.). Erre Kodály kibökte, hogy a cseremiszeknél való
gyűjtésről lenne szó. Bár Vikár semmi továbbit nem tudott a részletekről, mégis
szívesen vállalta. Bartók és ő már régóta tervezte akkor, hogy kimennek oda, és
akkor lehetőség nyílt rá, mivel előzőleg a szovjet-magyar államközi szerződésben
külön Kodály kérésére bevettek egy olyan passzust, hogy a szovjet állam tegye
lehetővé, hogy egy népzenekutató a Volga-Káma vidékén (vagyis a magyarok egyik
feltételezett őshazájában, ami viszont bizonyítottan a magyarok egyik
szálláshelye volt) helyszíni terepmunkát végezhessen. Kodály Vikár L.-ra
gondolt. Vikár el is indult egy nyelvésszel Moszkvába. Odáig lehetett ui. magyar
útlevéllel menni, Moszkván túl már orosz engedély volt szükséges. Ezt
Leningrádban megszerezte (persze napok, ha nem hetek teltek el addig, miközben a
pénze elfogyott, ezért barnakenyéren és mustáron élt), de egy olyan embertől,
akinek - mint később kiderült - erre nem volt jogosultsága. Eközben Leningrádban
az egyik múzeumban 400 fonográfhengert másolt át, finnugor és gondolom, ottani
török népek zenéjéből; amiket haza is hozott, és saját elmondása szerint ezek
most is ott vannak az Akadémián, de azóta sem hallgatta meg senki...! Ez az
ember, aki neki az engedélyt megadta, mivel ez majdnem az ő állásába került,
Vikárt hazatoloncoltatta (azt mondták neki, hogy bár megsértette a SZU
törvényeit, nem tartóztatják le, de hagyja el a SZU területét. A Volga-Káma
vidékén gyűjtött anyagot hazavihette, de lelkére kötötték, hogy azt otthon ne
publikálja, ne propagálja), és az ő tevékenységének köszönhetően Vikár hat évig
nem kapott a Szovjetúnióba beutazási engedélyt. Közben Vikár az orosz tiltás
ellenére egy idő után félénken, de mégiscsak nekiállt az anyag feldolgozásának,
közzétételének, stb. Fő támasza volt a munkában és ebben az egész ügyben Kodály
Zoltán, aki hat év után megelégelte a várakozást, és felhívta az orosz
nagykövetet, akit amúgy ismert. Kodály részéről (Vikár elmondása alapján) csak
ennyi hangzott el (kb.-i idézet): "Idefigyeljen: barátom maga nekem? ... Akkor
intézze el, hogy V.L. kimehessen [ide és ide] gyűjteni, és egy hét
múlva hívjon fel, hogy mit intézett!" ... és ezzel letette a kagylót. És a
nagykövet egy hét múlva visszahívta Kodályt, melynek következtében Vikár még 12
(!) alkalommal mehetett ki a Volga-Káma közbe gyűjteni! (Ekkor már nem a magyar
állam küldötteként, hanem valami szovjet művészek szövetségének az
embereként, vagy hogy). Kb. 400 dalt gyűjtött (vagy négyszáz hengerre vett
föl...? Nem tudom, de ez nagyjából ugyanaz.), ami szerinte egyrészről kevés
(ahhoz képest, ami ott van, csak egy csepp a tengerben - mondta), másrészről - a
körülményeket figyelembevéve, és - teszem én hozzá - a semmihöz képest - sok;
nemcsak hegyi és mezei cseremiszektől, hanem votjákoktól, tatároktól és
csuvasoktól is. Ezzel kapcsolatban Vikár a műsorban kijelentette, hogy - ha
valaki, hát ő tudja -, hogy ez a vidék ugyanolyan vegyes etnikumú, mint a
Kárpát-medence (nemcsak úgy, hogy az egyik országrész votják, a másik tatár;
vagy hogy az egyik falu votják, a másik tatár; hanem úgy is, hogy a falu
egyik része votják, a másik tatár). Valamint - mivel ereszkedő
pentaton és kisambitusú - 3-4 hangos - dalokat mind ottani finnugor, mind ottani
török népektől egyaránt gyűjtött -, nem lehet egyértelműen kijelenteni,
hogy a pentatón, vagy a kis hangterjedelmű dallamok
ott a finnugor, vagy a török népek sajátja lenne, illetve, hogy melyik
csoporttól ered, de neki van egy feltételezése, merthogy ott a tatár nép
van lélekszámban és kultúrálisan fölényben, hogy tőlük ered. Annál is inkább
igaz lehet ez - mondja ő -, merthogy feljebb, a török népekkel nem érintkező
finnugor népeknél a nálunk, magyaroknál is meglévő, a régi stílusú
ereszkedő népdalainkat jellemző pentatónia nem fordul elő, hanem a szerinte
ősibb 3-4 négy hangból táplálkozó dalok. (Ez megint felveti a magyarság eredetét
a zene eszközeivel való bizonyítás kérdését, amiről itt a listán is
leveleztünk...) Úgy diktálja a logika is, hogy a kisebb hangterjedelmű dalok
keletkezése az ősibb a bonyolultabb szerkesztést kívánó pentaton dalok
keletkezésénél. Amikor ezt egyszer Kodálynak felvetette (aki a pentatóniát
tartotta magyar vonatkozásban a legősibbnek), az elgondolkozott, és azt felelte:
"Menjen vissza még, és majd meglátjuk." (Nem tudom, ennek hatására változott-e
ezzel kapcsolatban Kodály álláspontja.)</DIV>
<DIV align=justify>Vikár L. eldöntötte (nem ezután az eset után, hanem
mostanság), hogy többet már nem gyűjt ott, mert akkor ő maga az ő életében
nem tudná befejezni a 400 dal rendszerezését, így viszont be tudta fejezni. (Ki
is adták őket, a képernyőn mutatták is a könyvek borítóit. Nem tudom,
lemezek voltak-e közöttük, de mindenesetre soknak angol nyelvű a borítója.
Egyébként Vikár Japántól Amerikáig az egész világon bemutatta egyedülálló
gyűjtéseit, hiszen saját elmondása szerint nem szovjet ember rajta kívül nem
volt annyiszor azon a vidéken; de még szovjet se, mert mért járna be pl. egy
moszkvai orosz kb. 300 falut Baskíriában...?)</DIV>
<DIV align=justify>Megható volt, ahogy a filmen Vikár könnybe lábadt szemekkel
közölte a riporter Sebő Ferenccel, hogy most, öregkorában fejezte be a karádi
monográfiát, amit annakidején Kodály bízott rá az ötvenes években, de a
cseremisz, csuvas, stb. gyűjtések miatt abba is hagyatta vele, kézlegyintéssel
mondván: "Karád az itt marad, most ez a fontosabb!" (Azt a hasonlatot
használta, hogy az életben mindenki kisebb-nagyobb utakra kel, ahonnan egy idő
után mindenki hazatér. Ő Baskíriából hazatért, és most úgy érzi, Karádról is
hazatért...) Mutatták a borítót; "160 karádi népdal" a címe, ha jól
emlékszem, a számban nem vagyok biztos, de száz valamennyi. Most azt nem tudom,
hogy csak ennyit adott ki, vagy a gyűjtésnek az ötvenes évektől mostanáig
terjedő szüneteltetése miatt mára csak ennyit talált...</DIV>
<DIV align=justify> </DIV>
<DIV align=justify>Én csak annyit tennék ehhez az egészhez hozzá, hogy becsüljük
meg a köztünk élő népzenegyűjtő nagyságokat, keressük a velük való kapcsolatot
mi, táncházasok is, alakuljon ki egy párbeszéd a tudomány és a gyakorlat
képviselői között (pl. egy táncház előtt Vikár László tartson egy előadást), és
hogy az állam is ismerje el őket, pl. azáltal, hogy a gyűjtéseik megfelelő módon
használatban vannak, feldolgozva, kutatva, publikálva vannak, hozzáférhetők,
közkinccsé vannak téve. Annak tényleg nincs értelme, hogy pl. Vikárnak saját
elmondása szerint a leningrádi fonográfhenger-másolatai azóta érintetlenül
porosodjanak az MTA-ZTI-ben...</DIV>
<DIV align=justify> </DIV>
<DIV align=justify>Kovács Péter</DIV>
<DIV align=justify> </DIV>
<DIV align=justify>ui. Egyébként a karádiakat ismerem, van ott
néptáncegyüttes, főleg gyermek korosztály, és a táncosok közül néhány
gyerek (aranyos lány) zenélni is tanul, a Méta együttestől, aki ha jól
tudom, rendszeresen ott tartja táborát (ugye, Beja? :) ) Valószínűleg
ügyesek is, úgyhogy a hagyomány ebben az ilyen szempontból nagymultú faluban
hál' Istennek meg a jóakaratú embereknek továbbél! </DIV></BODY></HTML>