[Folklista] Fölszállott a páva 2013

[Németh György]

Kedves listatagok! A rendszerváltás után 2000-ben volt utoljára a népzene területén verseny, a Magyar Rádió rendezte. Itt ugyan táncosok nem voltak, de érdemes elolvasni Sárosi Bálintnak, az akkori zsűri elnökének a Folkmagazin 2001/ 1. számában megjelent értékelését, mert egy kis összehasonlítást is tehetünk általa, mi változott azóta, mi lehetett közös az akkori versennyel. Szerintem a neves szakember szavai, ha elvonatkoztatunk a konkrét példáktól, még ma is  megállnák a helyüket, örök érvényű szempontokat fogalmaznak meg.  Hagy idézzek ide részleteket ebből az írásból: „Jónak bizonyult az elgondolás, hogy a Magyar Rádió II. Népzenei Versenye a fiataloké (10-30 év) és a kis együtteseké (3-8 fő) legyen, hogy országhatáron belül bármilyen nemzetiségi műsor helyet kapjon benne, s hogy határon kívüli magyarok is részt vehessenek rajta. Ésszerű eljárás volt nem indítani „mozgalmat” a jelentkezéssel, hanem kazettán kérni a jelentkezők műsorát – megkímélve őket a szervezés és utazás gondjától, némelyiküket a nagyobb nyilvánosság előtti „leszerepléstől” is.  A zsűri 57 együttes anyagának meghallgatása után 20 pályázó műsorát találta érdemesnek arra, hogy a középdöntőben, a rádió nyilvánossága előtt is elhangozzék.” „Apró kritizálnivaló természetesen a 20, sőt a döntőbe jutott 13 együttesen is akad. Engem például nem hatnak meg, sőt visszariasztanak a „népi” hangzású együttesnevek. Eredetibb és érdekesebb volna egy név attól, hogy az átlag-magyar számára érthetetlen? A népzene közösségi műfaj, s az eredeti közösséget nem a kivételek jellemezték. Ezért aztán én a gardon megszólaltatásához nem használnék dohányos szelencét, mint – ujjait kímélendő – kivételesen és kényelemből tette néhány évtizeddel ezelőtt egy csíkszentdomokosi cigányhegedűs felesége, és teszi ma az ő nyomán az egyik együttes gardonosa.  S ha már a gardonnál tartunk: ez a kísérő hangszer oly mértékben a hegedűhöz tartozik, hogy általában magának a hegedűsnek a tulajdona, és kifejezetten hegedűt kísérnek vele. Csak nagyon kivételes esetben, leginkább tréfából fordulhat elő, hogy egyéb hangszerhez – például furulyához – használják, már amennyiben véletlenül hegedűs nélkül vagy annak hozzájárulásával rendelkezésre áll. Ne csináljunk Budapesten csíki néphagyományt!  Egyáltalán: az együttesek nagy hányada túlságosan is sokat ad a felszínesen értelmezett eredetiségre. Mint a divattervezők és a divatkedvelők! Amit divatszerűen felkapnak, azt a divat törvénye szerint előbb-utóbb el is ejtik. Elgondolkodtató, mennyire rávetették magukat az együttesek a mezőségi, székelyföldi, moldvai népzenére – mert onnan viszonylag könnyű érdekes újdonságot hozni! Meddig? Mintha a nyelvterület más részeinek zenei hagyománya ismeretlen lenne.” „A döntőben, mint ahogy a verseny korábbi szakaszaiban is, sok és sokféle zenét hallottunk – méltóan a verseny országos jellegéhez. Ám felvetődik a kérdés: van-e objektív mérték, mely szerint ezeket egységesen lehet mérni és megítélni? Objektív mérték nincs. Ezért volt szükség öttagú zsűrire, hogy annak a feje fájjon, ha szakértelemmel és jó lelkiismerettel nem győzte volna a rangsorolást. Remélem, főbenjáró tévedést nem követtünk el. Arról azonban szólnom kell, hogy a szívünk nekünk is fáj további 2-3 együttesért, mely érdemelt volna, de nem kaphatott díjat. Nem jutott.” „Zárásul egyetlen észrevételemet mondom el, abban a meggyőződésben, hogy a zsűri többi tagja is egyetért velem. A mostani verseny korszerűbben hangzott, mint bármelyik a régebbiekből. A versenyzők többségén észlelni lehetett, hogy komoly tanulással készült – nem erre a versenyre, hanem egyáltalán a népzene művelésére. Jól tették. E dologban ugyanis nemcsak utánozni kell a hajdani parasztembert és annak zenészeit, hanem el kell sajátítani a műveltséget is, amivel a néphagyomány értékeit asszimilálhatjuk. Ahogy Bartók és Kodály tette, kikre a népzene ünnepi alkalmain oly szívesen hivatkozunk.”  Sárosi Bálint
Folkmagazin 2001/1.sz.