[Folklista] Fölszállott a páva

[Szász József Árpád]

Fölszállott a páva
            Már régen túl vagyunk azokon az első élményeken, amikor testünkből szinte kilépve, mámoros önkívületben tapogattuk szemünkkel a minket körülvevő világunk hasonmását, illetve az igazinak vélt másolatát abban a mágikus varázsdobozban, amit egyszerűen TV -nek nevesítettek. Persze ezt is lehetett fokozni (mert ugye "a Nemzetközi helyzet egyre fokozódik" mindig), ahogyan mindenki számára elérhetővé vált a varázslat teljes működtető rendszere, és akár saját magunk válhattunk a pillanatrögzítés David Copperfieldjeivé, megörökítve családtagjaink, kedvenceink vagy akár saját magunk korábbi formáját, dinamikáját, "élet-halál" táncát, a maga igazságával, hazugságával egyaránt.
            Így hát, gondolná az ember a népzene, néptánc kedvelőinek, művelőinek nagy családjában egy újabb "trükk" nem igazán kápráztathat el senkit. Gondolom ez nem is állt a "Fölszállott a páva" megálmodói, megvalósítói szándékában sem, de azért a "változások nagy korának" időszakában is nem mindennapi üzenettel sikerült a ma emberéhez szólni.
            A műsor elindul. A rengeteg előkészítő munkálatok után végül is elénk tárul a bizonyára jó szándékkal, odaadó alkotói energiákkal kivitelezett díszlet, mégis egy a ma ízlésvilágával felöltöztetett digitálkultúrház kapuit nyithatja ki a széles publikumnak a két közismert családtag. A megszokott látványt immáron belenyugodva, immunisan fogadhattuk még a zsűritagok tőlük amúgy idegen entrée-jükkel együtt is, hiszen ez van és kész. Nem ez a fontos, gondoljuk magunkban. Igazunkat hamarosan visszaigazolja már az első produkció. Az újabb fellépők eléggé döcögős médiaprotokoll szerint kerülnek elénk (hiszen falusi utakon járunk nemde?), és elég hamar egyértelművé válik, hogy a keretek rögzítettek, úgyhogy mindenki elengedheti teljes nyugalommal bárminemű elvárását, az biztosan nem fog itt teljesülni.
            De nem is kell, mert a produkciókra jelentkezők, a Főszereplők, akik nem is fontosak bizonyos fejekben, itt mégis csak akarva akaratlanul magukra hívják a figyelmet. Mert egytől egyig, na jó kevés kivétellel, a mai médiákban nem megszokott módon viselkedik. Nem is magukra hívják fel a figyelmet, hanem valamire, amit ők is csak képviselnek, képviselhetnek. És ez a hozzáállás úgy tűnik nem egy betanult módszer, hisz fajtól és nemtől függetlenül, fellépőt, bemondót, zsűrizőt, tv-s stábot, kísérőzenészt és moderátort egyaránt átitatva jellemez. Így itt már nincs szükség függönyre sem, elég a húrok közé csapni, vagy a csizmát összeverni, avagy a szoknyát megforgatni. És nem úgy ahogyan mondják, hanem ahogyan belülről jön. Nem kell megfelelni semminek, senkinek, csak saját maguknak.
            Hogy lehet, hogy ennyi ember, ennyi tartás, ennyi akarat megfér egymás mellett, hogy mégsem ragadnak össze a különböző pólusúak, és nem szikráznak az azonos pólusúak sem?
            Csakis a képviselt "ügy" miatt. Ami bármennyire is felfoghatatlannak, ismeretlennek tűnik sokak számára, a soron lévő előadó tudásszintjétől függetlenül a képernyőre szegezett tekintetek előtt is tanúsítható módon alkalomról-alkalomra egyre jobban láthatóvá, érzékelhetővé válik. A napjainkban oly elterjedt öncélú, vagy bizonyos érdeket szolgáló viselkedés pedig, akarva akaratlanul legfeljebb egy két utolsó rúgásig fúttja máris kimúl. Lépésről lépésre lehámlik a felesleges cicoma és a lényeg egyre jobban előbújik és betölti az étert. Pedig mindezt "csak" úgynevezett másodkézből kaphatjuk. Úgy tűnik tehát, még ha nem is tudatosodott mindenkiben, hisz nem a nagy nyilvánosság előtt zajlik, hogy az ifjú népzenészek, néptáncosok megértették, átvették és már élik is az igazi örökséget.
            A nem jártas néző számára is azonnal látható, hogy se szeri se száma a tájegységről tájegységre, faluról falura, emberről emberre jellemző tökéletessé formálódott daloknak, táncoknak. Madárcsiripelésnek is beváló hegedűhangok, zümmögő kontrák és szívdobogással felérő bőgőhangok csalják elő a táncosokból a szebbnél szebb figurákat. Ahogy a dal a táncost átöleli és fordítva, úgy válik hova tovább láthatatlanná, érdektelenné a mesterséges környezet és férkőzik közénk a természetesség. Aki csak a figuráért, a formáért, a csúcsra jutásért küzd előbb utóbb érdektelenné, unalmassá, fárasztóvá válik. Hisz a nagy információkereskedelemben nincs szükségünk újabb adatra, újabb információra. Viszont annál inkább a hitre, a megerősítésre hogy mindannyiunknak megvan a kellő képessége és esélye, hogy kibontakozhasson, hogy teljes értékű emberként, főszereplőként élje saját életét. Ez lenne hát az örökség, és ez a fő üzenet is. Ez sugárzik a Nap erejével még a képernyőn keresztül is.
            Úgyhogy ha netán valakit megérintett ennek melege, talán személyesen testközelben is kipróbálja a legközelebbi táncházban, és talán nem égeti annyira meg, hogy ne merjen a következőre is elmenni.
2012.11.16. Budapest, Szász József Árpád