[Folklista] A shanghaji Zöldalmában ropják a Hargitások

[ora2]

A shanghaji Zöldalmában ropják a Hargitások
2010. szeptember 18.,

A teljes írás itt olvasható: http://erdely.ma/turizmus.php?id=74778

   Fél almába zárt színpadon, gyönyörű tájképekkel a háttérben, felcsíki
dallamokhoz illő hegyes-völgyes tájakkal hívják közös táncba a közönséget
táncosaink a hűs levegő által átjárt világkiállítás nézőterén, Shanghajban.

Körbe, kereken az öreg zsidóst járja székely, kínai, japán és pár afrikai.
Legényeink és lányaink hívó szavára mosolyogva, papucsaikat elhagyva járják
a "sárga lábú gólyamadárt". A zöld almából kivágott, részben a nézőtéren
maradt közönség is vidáman szórakozik a ráadásunkon. Utána, a húszperces
műsor húszperces szünetében lányainkkal, legényeinkkel fényképezkednek.
Többen a látogatók közül a műsor után sem mennek más pavilonokhoz sorba
állni, megvárják a következő bemutatkozásukat, hogy együtt táncolhassanak a
végével.

A színpad hátterében, a nagy zöld alma háromszintes bemutatkozó termeiben a
reggeli napsugarak megvilágításában a gyönyörű tájképeket nézegetve is
otthon érzem magam. Igen, itt van Erdély minden szépségében, itt van a
természeti és épített örökségünk összefonódva táncainkkal, itt vannak a
szász és a máramarosi táncok, népi motívumaink, székely kapuink mintái,
tavaszi mezőink virágai, gyimesi domboldalaink deszkakerítései,
szórványvidékeink gyönyörű vártemplomai, a szász falvaink éppen újrafestett,
omladozó házfalai, lombhullató erdőink őszi színekbe öltözve, Partiumunk
szőlőhegyei. Nem tudom eldönteni, hogy a Nagyhagymás vagy az Öcsém, netán a
Tordai hasadéknál járt-e a fotós, amikor a csíki hegyekhez hasonló havas
fotókra találok.

Ködbe burkolózó medencéink, fenyőfákkal övezett erdei ösvények előterében
táncolnak táncosaink a színpad hátához vetített óriási kivetítők
segítségével. Olyan, mintha utána épp a Csíksomlyó hegyére mennénk ki a
csobotfalvi templomtól. Mind itt van, csak még hogy jobban hiányozzon az
otthon. De jó azt tudni, hogy hallgatva, nézve a táncosaink bemutatkozásait
meg tudunk mutatni kicsit a hagyományainkból, örökségünkből, meg tudjuk
fogni egymás kezét, megléphetjük közös lépéseinket, remélve azt, hogy
megérzik, megmarad ebből az érzésből, hogy mi szeretjük ahol lakunk,
szeretjük, ahogy élhetünk, ahogy megélhetjük a gyönyörű tájban dalainkat,
táncainkat, értékeinket.

Megkezdődött a második műsor a mai tizenhétből. Kínai narrátorral, de a
háttérben hazai dallamokkal folytatnám beszámolóm, de közben már újabb
műsorrész kezdődik el. Meg-megszakasztom írásom, mert néznem kell, pedig már
sokadszor láttam a tízéves munkám alatt otthon és már itt is a küküllőmenti
tánccsokrunkat, de jön, hogy velük énekeljem, nézzem és együtt tapsoljam a
közönséggel: "Két színe van a >>legyénnek<<, / Három színe van a lánynak, /
Mint a csokros violának... Irigyeim sokan vannak... Rég megmondtam..."

Tetszik, ahogy a táncoslányaink alázattal és asszonyos odaadással engedik
magukat vezetni a legények által, nincs benne semmi múzeumba való, annál
több kölcsönös tisztelet és féltés, mert a legények odafigyeléssel és óvó
öleléssel vezetik végig őket a táncokon. Ezt az összhangot lenne jó
megőrizni mindennapjainkba is, családjainkban. Talán ezt érzi kínai
közönségük is, hogy itt ülnek, végigélik-nézik és táncolják a színpadra
felvitt táncainkat, dalainkat.

A pavilon szervezőitől megtudom, eddig még egy helyen sem ült ennyit a kínai
közönségük. Valahogy itt tarják őket a táncosaink, nem állnak fel előadás
közben, nem mennek tovább, és ha igen is, még mielőtt kimennének az
"almából", állva nézik végig a kijárat előtt egymás feje fölött
nyújtózkodva. Jó látni, ahogy a táncosaink egymásra mosolyogva táncolnak, át
tudják adni még mindig, ennyi gyakorlás, otthon hagyott nehézség után is a
jókedvet a közönségnek, megmutatva: na, ezek vagyunk.

Minden mintha Erdélyről szólna... Nem tudom még, hogy a természet szépsége
vagy az évszázadokon át kialakult multikulturalitásunkból születhetett mind-
mind, amitől annyira színesek vagyunk táncainkban-dalainkban,
gondolatainkban, érzéseikben. Úgy érzem, jó itt magyarnak lenni, 12 000 km
messzeségbe, nem érzem egyedül, idegenek közt magam, hanem úgy érzem, büszke
lehetek arra, hogy jó kedélyű, székely színt hozhatunk a 2010-es év
világkiállítására, a sok nemzet bemutatkozó színpadára.

Hiába, minden hatodik ember kínai a világon, a sok más nemzet képviselői
között megmutathatjuk, hogy hol és hogyan élünk együtt, egymás mellett. Jó,
mert a pavilon-vezetők, szervezők magyarul is szólnak hozzánk, jóérzéssel
segítenek kijavítani "székely" román tudásom a bukaresti kollégák. Irodai
személyzet, hangtechnikusok, nem csak a zenészeink, táncosaink hangját
segítenek erősíteni, de segítenek a tájékozódásban, hazatalálásban is. A
sok, kedves és segítőkész kínai hostess között rohangálva jó érzés
európainak lenni velük a világkiállításon.

Rövid pihenésre szánt szünetekben a kulisszák mögött a Hargita Gyöngye vizét
ihatjuk. A tavaszi Csűrdöngőlő-találkozó kapcsán beszélgetünk Kurkó
Jánossal, hogy itt találkozunk újra - akkor még elég bizonytalan volt a
kijövetelünk. Segítség volt akkor is a víz, a sok száz gyerek, fiatal
székely résztvevő kiszolgálásban, és most is az az itteni székelyeknek, akik
örömmel vettük tudomásul, hogy a zaragozai világkiállításhoz hasonlóan újra
ezeket a palackokat vehetjük kézbe.

Az előző két világkiállításhoz képest is egy színvonalas prezentációt
sikerült a szervezőknek összehozni a Román Pavilonban. Hannoverben, 2000-ben
a Magyar és Román Pavilonban is táncoltunk. Zaragozában, 2005-ben a
szabadidőnkben az akkori kínai pavilonban kivetített 2010 Expo Shanghai
világkiállítás promócióját nézve viccelődtünk az együttes vezetőjével: "na
akkor oda is el fogunk menni", és ha akkor lehetetlenek is tűnt, de itt
vagyunk újra, belenézhetünk az országok kis keresztmetszetébe.

Tegnap ebédszünetben megnézhettük a Magyar Pavilon Gömböcét és a szomszédban
az Ausztria Pavilont. Körbenézek a Román Pavilon almájából, itt vannak a
hollandiak is, az angol királynő testőrségének sapkája sündisznó formájú. A
híd, ami beköti Shanghai vérkeringésébe a kiállítást. Remélem lesz alkalmunk
meglátogatni a pavilonok nagy részét, mert mindenik ország egy külön,
érdekes és színes kultúra, világkép, hang és színvilág. Az is érdekes
számomra, ahogy a módszereket, a 21. századi technika vívmányait, eszközeit
kiválasztják az országok külön-külön értékeik, természeti kincseik,
társadalmi és gazdasági erőforrásaik bemutatására.

Sikerült a harmadik emeletről kitekintenem: láthatóak a város
toronytömbházai, magyar tervező által megálmodott acélszerkezetei. Ott kint,
a kiállítás területe körül annyi ember lakik, mint egész Románia területén.
Még nem sikerült Shanghai várost megnézni, de megéreztem lüktetését a reggel
a kinyitott kapuk felől özönlő nézőközönséget látva. Sok százan rohannak a
pavilonokhoz sorban állni. A sok órás repülőzés után a leginkább a
repülőtér, az épületek nagysága nyűgözött le. A messzeségbe nézve ismerősek
talán ezek közül a szállásunk toronyházai.

Jó volt ebben a sokmilliós városban a reggeli találkozáskor hallgatni a
szálláson történő székely vendégszeretetről, összefogásról szóló
beszámolókat. Táncosaink egymást vendégelték meg, együtt egymásnak főztek.
Együttesünk két csoportba osztva mutatkozik be. A tegnap, amíg az A csoport
táncol, addig a B csoport tagjai vacsorával készültek, és fogadták a késő
este hazaérő táncosokat, zenészeket. Egymáshoz szaladgálunk a lépcsőházak
között internetezni, hogy beszéljünk otthon maradt szeretteinkkel, vagy
elkérni a vasalót, megkérdezni, hogy működik a mosógép. Olyanok vagyunk,
mint egy kis faluközösség, mert jó, ha segíthetünk egymásnak, szükségünk van
egymás biztatására, hogy egyedül, távol szeretteinktől szolgálatunkban is jó
csapatként érezhessük magunkat, együtt, együttesként teljesíthessük
hívatásunkat. Erre a nyugati társadalmakban külön csapatépítő tréningeket
szerveznek, amelyekre befizetnek az intézmények.

Ez az út úgy érzem ebből a szempontból is plusz színt hoz együttesünk
életébe. Igen jó így együtt, jó itt lenni, jó a hangulat, jól vagyunk együtt
a Hargitások a Zöldalma körül.

Miklós Katalin