[Folklista] Varnus Xaver: Miért nem szeretem a népzenét?

2010. Nov. 6., Szo, 08:38:12 CET

Lerágott csont! Kiderült, hogy nem gondolta komolyan Xavér, csak egy kísérlet volt.
A témáról persze lehet vitázni tovább, de mielőtt valaki hozzászól, érdemes Xavér blogján a hozzászólásokat is végigolvasni, hogy mindenki tisztában legyen vele, hogy mi is történt?

Íme:

Varnus Xaver írta...
Drága Barátaim, eljött a lelepleződés pillanata. Üljetek hát le karosszékeitekben egy kávéval a kezeitekben, s szenteljetek néhány percet ennek a kis bejegyzésnek. 
Ha megharagszotok, ha nem, el kell áruljam, hogy egy szűk körű, de annál tanulságosabb kísérletet végeztem el a napokban, amelynek részesei voltatok, a legkülönbözőbb szerepekben. Az egész ügy 1985-re nyúlik vissza, ugyanis abban az esztendőben olvastam el Umberto Ecco középkori regényét, a Rózsa nevét, s annyira felkeltette érdeklődésemet a szerző, hogy néhány előadását végighallgattam a Columbián, ahol akkoriban vendégprofesszorkodott. Egyik előadásának témája merőben szokatlannak tűnt Észak-Amerikában: a felnőtt kor szigorúan vett értékítéletét mennyiben befolyásolja a gyermekkori kulturális és morális imprinting, s ha ez az imprinting a későbbi korban szembetalálkozik egy másik, szintén bennünk élővel, melyik, és mi alapján győz majd. Mennyiben határozza meg gondolkodásunkat a társadalom nyomása, illetve mennyiben tudunk függetlenek maradni? Mi történik bennünk, ha a társadalom aktuális elvárása kerül szembe egy imprintingünkkel? És nem utolsó sorban: hogyan érhetők tetten a dogmatikusok, akik egy hitt dogma ismeretében nyilatkoztatnak ki, mindaddig, amíg egy másik dogmájuk nem áll útjába az elsőnek. Erre voltam hát kíváncsi.
Az Ecco által javasolt módszer igen egyszerű: kölcsönözd egy respektált gondolkodónak az ellenvéleményét olyasvalamiről, amely a téged körbevevő társadalomban éppen (vagy mindég is) tabunak számít, tálald föl sajátodként, és várakozz a reakcióra. Nyilván és azonnal meg fognak téged támadni, és sokan meg is védenek. A védelmet Ecco szerint két helyről remélheted: elsősorban azok részéről, akik mindenkor a szuverén gondolkodást részesítették előnyben, s fontosabbnak tartják a kétkedést, mint a dogmák és tabuk kritika nélküli elfogadását. Másrészről azok állnak majd a pártodon, akiknek eléggé nagy a műveltsége ahhoz, hogy tudják, honnan merítetted az ötletet. Ezek száma azonban többnyire elenyésző. 
A támadások és megvédések mindaddig ismétlődnek majd ellened-melletted, amíg a véleményt neked tulajdonítják. Ha azonban egy ponton szembesülnek azzal, hogy a véleményt olyasvalaki fogalmazta meg, aki saját imprintingjük szerint hiteles, sőt nagyon is hiteles személy, egyszerre csak két álláspont ütközik össze bennük. És ekkor óhatatlanul állást kell foglalniuk. A kevésbé cizellált gondolkodásúak ettől a ponttól menthetetlenül érzelmi (ha lehet, nacionalista-érzelmi) síkra terelik magukban az ügyet, és onnantól fogva már nem az észérvek dominálnak. Az árnyaltabb rendszerűek azonban, ha a kortársukénak hitt véleményt el is utasították (többnyire tekintélyelvi alapon), újra gondolják majd az egész tárgykört, hiszen egy bennük szellemi nagyhatalomként élő személy mart bele olyasvalamibe, amit idáig ők, a tabuktól való félelmükben, végiggondolni sem mertek.
Ez volt hát a recept. A megvalósítás úgy kezdődött, hogy írtam vasárnap egy blog-bejegyzést a népzenéről. Jó okkal sejtettem, hogy ez a téma ezen a hosszúsági és szélességi fokon nagy indulatokat kavar majd. Hiszen nálunk ez nem zenei ügy elsősorban, hanem identitás-kérdés. Tekintélyelvi alapon közelítünk hozzá, hiszen Bartók és Kodály országában nem illik nem szeretni a népzenét, még ha a legtöbben nem is ismerik valójában. Mint ahogy (Balázs október 26-i, 15:26 perces bejegyzéséből következtetve) arra is illetlenség gondolni, hogy Goethe úr zöldségeket írt. Vagyis hogy jön ahhoz Varnus Xaver, hogy bármit is számon kérjen a nagy Goethetől, aki – mint látható – ez esetben is a jó oldalon áll, nem hiába egyik alapja ő az európai szellemi életnek.
Csakhogy hazudtam. Olvassátok csak össze az eredeti blog minden bekezdésének első betűjét! Az említett véleményt a népzenéről nem én írtam, hanem Goethe. Akarjátok olvasni a pontos szöveget? Íme:
„Ma délben ebédnél Fouqué Dalnokverseny a Wartburgon című művéről beszélgettem Goethével, amelyet az ő kívánságára olvastam el. Egyetértettünk abban, hogy bár Fouqué egész életében ónémet tanulmányokkal foglalkozott, végeredményben semmi kultúrája nem származott belőlük. Goethe így szólt: „A komor ónémet időkből éppoly keveset meríthetünk magunknak, amennyit a szerb dalokból vagy más barbár népköltészetekből nyertünk. Az ember hallgatja az ilyesmit, egy darabig érdeklődik is iránta, de csak azért, hogy aztán végezzen vele, és maga mögött hagyja. Egyáltalán, sokkal inkább elsötétítik az embert szenvedélyei és végzete, semhogy szüksége lenne arra, hogy ezt még a barbár hajdankor sötétségeivel is megtetézze. Világosságra és felderülésre szorul az ember, és arra van szüksége, hogy olyan művészeti és irodalmi korszakok felé forduljon, amelyekben kiváló emberek tökéletes műveltségre tettek szert, és a beteljesülés e fokán saját maguk is jól érezték magukat, és képesek másokat is elárasztani kultúrájuk üdvözítő örömeivel.” (Johann Peter Eckermann: Beszélgetések Goethével, Magyar Helikon kiadása, 1973, 343-ik oldal.)
Láthatjátok, semmi egyebet nem csináltam, csak a Kegyelmes úr mondatait aktualizáltam. Zenei idézetet pedig úgy kerestem, mintha Goethe ügyvédje lennék.
Érdekes és sokrétű volt a benyomásom. De az legyen egy másik blog témája. Mindenesetre holnap együtt ebédelek egy kitűnő és nagyhírű szociológussal, s egy nem kevésbé nagytudású pszichológussal, kik napok óta alig leplezett izgalommal olvasgatták megjegyzéseiteket. Holnap lesz a kiértékelés. S ki tudja: egy napon talán még egyetemi jegyzetoldal is lehetünk 
Jó éjt, bon soir!

-----Original Message-----
From: lista-bounces at list.folkradio.hu [mailto:lista-bounces at list.folkradio.hu] On Behalf Of Nagy Gábor
Sent: Saturday, November 06, 2010 8:31 AM
To: lista at list.folkradio.hu
Subject: Re: [Folklista] Varnus Xaver: Miért nem szeretem a népzenét?

Xavér úr! Anya nevelte magát? Mert ha igen, akkor ideje lenne elmenni hozzá és bocsánatot kérnie Őtőle!Ő talán könnyebben meg tud bocsátani magának. Üdvözlettel:Nagy Gábor    
"Németh György" <nemgy at freemail.hu> írta:
>Biztos, hogy sokan elolvasták már - többen is közreadták a linket -  de érdemes róla vitázni, ezért jobb, ha itt olvassa el mindenki, hátha támadnak érdekes gondolatok. Varnus Xaver:  Miért nem szeretem a népzenét?
>
>(a bevezető sorokat, amelyben a szerző arról mereng, hogy az egész ország "mucsa" , most kihagytam.)
>
> Hogy visszatérjek szerény bejegyzésem témájához, útközben bekapcsoltam a rádiót, és egy magyar népi együttes előadásába botlottam. Hamisan játszó hegedűk, primitív dallamok, értelmezhetetlen dörömbölés a nagybőgővel, mindez egy országos adón.  Elgondolkodtam a furcsa egybeesésen: pont tegnap éjjel olvastam el Csáth Géza századfordulós cikkét a magyar népzenéről. Ezt írja: „Tagadhatatlan, hogy a népdalkultusz csakugyan hanyatlik. De ezen nem szomorkodni kell, hanem örülni. Mert ez annak a biztos jele, hogy a népzene befejezte hivatását. Mi a népzene, a népdal kultúrszerepe? Hogy megteremtse a műzenét. Más föladata nincs. Ha tehát valahol a népművészet hanyatlásáról kapok hírt, akkor már tudom, hogy akadtak géniuszok és talantumok, akik az artisztikus igényeket fokozott mértékben ki tudják elégíteni alkotásaikkal.” (A magyar népdal alkonya?) Igen, véleményem szerint a komor ómagyar időkből szinte semmit nem tudunk már meríteni, mint ahogy az afrikai törzsi táncok, vagy más barbár népművészet sem gyönyörködteti ízlésünket. A művelt kor embere bele-belenéz az ilyenbe, ha a National Geography műsorában látja, rövid ideig érdeklődik is iránta, de aztán végez vele, és maga mögött hagyja. Elég sötét szenvedély és kegyetlenség akad korunkban is, semhogy ezt még tetézzük a barbár korok hajdani sötétségével és primitivitásával. Rászorul az emberiség a derültségre és fényre, és ezt csakis olyan irodalmi és művészeti korszakokból nyerheti, amelyben kiváló elmék a maguk tökéletes műveltségében jól érezték magukat, és a bennük ragyogó fényt kiváló és kifinomodott műalkotásaikkal tudták sugározni koruk embere felé. Talán ezért is, de igazi zseniket műveiken keresztül szinte minden időben valamely titkos rokonság fűzte a kortárs nemzedék általános sorsához, és ezért tudtak, sokszor még műveik mélyebb megértése előtt is, szimpátiát kelteni önmaguk iránt. A kérdés nálunk azonban – mi más is lehetne? – politikai. Nálunk a népdalok ügye soha nem önmagában álló esztétikai ügy volt, mi a népzenét mindég valami ellen szerettük, és ha nem volt elég hosszú a kardunk az ellenséggel vívott csatában, népzenével szálltunk harcba.  Hol az osztrákok ellen, hol az oroszok ellen, most éppen a globalizmus ellen. Csakhogy a globalizmus mégiscsak Bach Air-jével, a Beethoven Ötödikkel és a Beatlessel vág vissza. És furcsa módon nem indián vagy kenyai népzenével. Ha sok évszázada békésen éldegélő északi államocska lennénk, akit soha nem igázott le és nyomott el senki, egy ilyen írás kizárólag esztétikai kérdéseket vetne fel. Ha anyázásra kerül majd sor (és nem is vitás, hogy kerül), akkor ez már régen nem a zenéről szól majd, hanem ideológiáról.
> 
>
>
>
>
>___________________________
>Folklista: http://list.folkradio.hu/mailman/listinfo/lista
>Folkrádió: http://www.folkradio.hu

___________________________
Folklista: http://list.folkradio.hu/mailman/listinfo/lista
Folkrádió: http://www.folkradio.hu