[Folklista] Lista digest, 80 kötet, 11 szám

[julia redo]

Kedves Aranka, és Listások!
Engem is megérintett amit elmeséltél magadról, és egyáltalán ez a téma. Épp
hallgattam egy interjút előtte - a szeretet faramuci helyéről volt szó a
világban - és ez annyira összecseng bennem azzal, amiről Téged hallak
szólni, hogy szívesen megosztanám Veled, Veletek is.

Azt mondja ez az ember, hogy a szeretetről gyakran hamis képet kapunk már
egész kicsi korunktól tanulva a felnőttektől, akik csupa jó szándékból
tanítanak rosszat, amikor azt az üzenetet közvetítik, hogy "szeretni KELL".
Szeretni "kell, mert az szép és jó", és Istenről beszélnek, amit gyerek
fejjel nem tudunk a szavak szintjén felfogni. Csak utánozzuk üresen, a
fohászkodást az ég felé, és egyéb ilyesmit, amiket a szüleinktől látunk, így
pedig gyakran *a szeretet, az* *idealizmus dunsztos üvegébe kerül, jó
messzire tőlünk*. *Mintha csak azt lehetne szeretni, ami tökéletes. *Mintha
csak Isten, vagyis a fen(séges), valamint a "hú de isteni dolgok" lennének
méltóak a tiszteletre és a valódi figyelemre. Épp ezért van az is, hogy "ami
reflektor fényben van, az elve jó". Minél inkább az az információ ugyanis
róla, hogy mások figyelemre méltatják, annál jobban hasonlít ahhoz az előbb
leírt, bejáratott életszemlélethez, hogy "biztos más tudja, hogy mi a
szeretni való. Mi az, ami jó, mi az ami figyelemre érdemes". (Valójában a
kisgyerekek megfogható világgal ismerkednek, az olyan minőségeket pedig,
mint szeretet, hit, bizalom, rend, egység..., a hozzájuk közelállók
megnyilvánulásait, érzelmeit "letapogatva" kezdik beazonosítani és felfogni.
A felnőttek hitelessége tanítja őket Istenre, így kötik össze a láthatót a
láthatatlannal, a többi pedig, ha "jó szándékkal van is kikövezve, a pokolba
vezető út".)
És az idealizálással marad le épp a lényeg: Hogy a szeretet az itt van a
bőröm alatt, vagy szagló -, látó-, halló távolságnál nem messzebb. Még ha
messzebbre is hat, közelebb van mindennél: Én vagyok a szeretetre méltó, és
a szeretni képes - egy személyben: Minden, amit érzek, megérint, érzékelhető
számomra, kapcsolatban van velem, az minden figyelemre, szeretetre méltó
lehet. És a szeretet érzésével - élményével ajándékoz meg, ha képes vagyok
tisztelni annyira, hogy figyelmet *szenteljek* rá.* *Mert akkor előbb utóbb
megtalálom magam benne. Nekem pedig nem kell tökéletesnek lennem, nem kell
jobbnak lennem ahhoz, hogy szeretetre méltó legyek. Így ahogy vagyok,
izzadtan, rekedt, megcsukló hanggal, sután, narancsbőrrel, 3-as
matekkal, szeretetért hamiskodva... feltétel nélküli elfogadásra,
szeretetre, figyelemre méltó vagyok. Mint az a néni is, aki erről, és így
énekel, és az a zenész, aki a muzsikával tudja ezt megfogalmazni, mert
beszélni - *úgy tűnik* - csak a fizetségről, meg az időjárásról tud Velem,
és az a gyerek, akinek a rajzaiból látszik, hogy nem a technikai tudásához
méri, hogy miről mer "beszélni". A szeretetre tehát, ahhoz, hogy valódi
legyen, és működjön is, nem érdemes úgy tekintenem, mint valami hatalmas és
csuda dolog. Nagyon egyszerű, nagyon prózai, .... és a leghitelesebb eszköz
a nyomába szegődéshez, ha a saját érzékeimre, a pőre, szubjektív élményemre
hallgatok, még ha egyedül is leszek vele, egyedül élvezem.
A szerelmesek a világ szerint vakok, bolondok, és értelmetlenül csacsognak.
Sőt ha még tovább együtt maradnak, akkor még az is kiderülhet, hogy egy
csomó mindenben nem is egyről beszéltek, félreértették egymást, pedig
annyira azt hitték, hogy teljesen egyet értettek.... Mégis: hegyeket tudunk
ilyenkor megmozgatni. Amikor át tudom adni magam a szerelmemnek, az az
életben az egyik legboldogabb, legkreatívabb, legfeltöltődöttebb,
legmindenhatóbb, teremtő állapot. Ugyan miért mondanék le róla, csak azért,
mert épp azt amire én rátaláltam, amit én ünneplek most, azt talán csak én
ünneplem egyedül?!

Azt hiszem ezért kell megérni a népzene, néptánc, népdal szeretetére. Mert
egy pár illúzió elengedését túlélve, azzal szembesülök, hogy a valóságban
van az igazi találkozás - szeretet élmény. Egy véres - kakis,nyögős szülés
után, rájövök, hogy ebből még számomra gyönyörűbb rózsaszín bőrű kis baba
lett, mint akit valaha is pelenka reklámban láthattam. És micsoda
ellentmondás: Isten épp azt a részünket találja a legméltóbbnak a világra
jövetelhez, amit annyi váddal, és tabuval, és igen kevés tisztelettel
emlegetnek kultúránkban. A messziről puha pázsit, ha lehasalok rá, szúr, és
nyomot hagy a bőrömön, és különböző bogarak és hangyák másznak rám, de a
föld és a friss fű illatát nem adnám egy egész parfümériáért. Ha pedig
elnézegetem, ahogy ügyködnek a bogarak a fűben, bekerülök pöszmötölő,
buzgó világukba.  A hús-vér pucér valóság minden álmodozásnál áthatóbb
erejű, és magában rejti még a magasztos élményeket is.
Nincs olyan, hogy nép-tánc, nép-dal. Ezt már mi találtuk ki, akik mindenféle
műfajokat különböztetünk meg. A néptánc, a népdal igazából "embertánc",
"emberdal".  Ők nem néptáncolnak, vagy népdalolnak. Ő énekel egyet itt, ő
pedig egyet táncol most. Ha tudok Vele találkozni, akkor megértettem mit
csinál, és megtudom őrizni abban a dalban a lénye egy részét. Azt amelyikben
magam is találkoztam vele. És megértek valamit abból a közegből, amelyik
teret adott ennek a kibontakozásnak. Az ilyen egymással találkozás,
és egymás megihletése szeretet. És "Nem juthatunk el a természet felettihez,
ha kihagyjuk a természetet." Hát még az ember természetét. ; )

Köszi aki elolvasta, és megért: Redő Juli