[Folklista] népdalfeldolgozás

[Juhász Zoltán]

Tisztelt Lista!

 

Az újonnan fellángolt haladás vitához szeretnék hozzászólni.

 

Gyertyagyújtáskor mi együtt el szoktuk énekelni a Mennyből az angyalt. 
Szerintünk ugyanis szenteste minden házban megszületik a Megváltó, ahol 
gyertyát gyújtanak és közösen énekelnek. Pedig ehelyett meglephetném a 
családot mondjuk egy szellemes duda-improvizációval, Dénes fiam 
válaszolhatna rá egy szép Paradicsom kőkertjében-fantáziával furulyán, 
 és végül a lányok is énekelhetnének néhány magyar-skót dallampárhuzamot 
 karácsonyi énekekből. Szép lenne, csak éppen a Kisjézus oldalogna el az 
ajtóból, miután rájött, hogy itt mindenki jól elvan magában, őrá 
pillanatnyilag semmi szükség.

 

Szerintem az európai kultúrkörben is viszonylag új fejlemény, hogy a 
művészet célja a művész önkifejezése lett, párhuzamosan az eredeti cél, 
a szakralitás feladásával. Bach még elsősorban szolgálta az 
istentiszteletet és a közösséget, és csak harmadsorban volt célja 
elzenélni, hogy mit gondol ő személyesen mondjuk Máté evangéliumáról. 
Ehhez persze sok egyéb mellett közösség is kellett, melynek közös 
értékítélete volt a világról és benne a zene feladatáról - tehát volt 
hagyománya, mellyel élni tudott. Mára az ilyen közösségek már csak 
eldugott helyeken élnek, vagy él legalább az emlékük magányos utolsó 
mohikánok fejében. (Sajátságos, hogy aki bővíteni óhajtja dallamtudását, 
vagy harmóniai érzékét, az mind pont ezekre az eldugott helyekre jár 
tanulni, lett légyen bármily öntudatos híve is a fejlődésnek.) Közösség 
nélkül természetes, hogy a művész célja az önkifejezés lett, a közönségé 
pedig, hogy a művésszel lépést tartva kövesse őt önmegvalósulása 
erdőrengetegében. Lehet tehát meríteni a hagyományból a művészi 
önkifejezés céljával. Friss élményem pl. a Marosszéki táncok zongora 
változata - az igazi nagy művész úgy valósította meg önmagát, hogy 
közben széthulló közössége (a magyarság) is jobbik önmagára, mint élő 
közösségre ismerjen. Ezért érdemes volt meríteni.

 

A fent említett eldugott helyeken azonban nem szükséges megállni a 
kíséretmódok és a cifrák felszippantásánál. Érdemes szippantani a 
szemléletmódból is. A mestereink ui. mind, egytől egyig éppen azt a 
"bachi", közösség-alapú nézetet követik, mely szerint a nóta sokkal 
fontosabb, mint aki előadja. Ezért van az, hogy nekem még soha nem 
mondták, hogy "Adja csak ide azt a nagyobb furulyát, azon jobban ki 
tudom fejezni az érzéseimet", de azt már számtalanszor, hogy "Adja csak 
ide azt a nagyobb furulyát, azon jobban kijön ez a nóta". És ilyenkor 
rendre kiderült, hogy csodálatosan kifejezte magát a mester, ha nem is 
gondolta végig, hogy ő most tulajdonképpen kifejeződik.

 

Nyilvánvaló, hogy valahányszor nótát megyünk meríteni, átlépjük a 
szétesett globális, és a közössége maradványaihoz ragaszkodó helyi, régi 
(és hitem szerint eljövő) világ határát. Ki milyen zsákmánnyal jön 
vissza odaátról... Aki azonban a világképből is zsákmányolt, az nemigen 
keres új kereteket az önkifejezéshez. Sokkal inkább keresi önmagában azt 
a rezonáns valamit, ami éppen a régi nóták megszólaltatásához szükséges. 
Meg persze további rezonátorokat - a közösséget.  

 

Boldog, nótás karácsonyt!

 

Juhász Zoltán