[Folklista] A táncház, mint hungarikum

[Zagyva Natália]

A Magyar Nemzet szombati mellékletében megjelent interjú vágatlan változata:


A táncház, mint hungarikum
A hagyományos kultúra társadalmi szerepének felbomlása ellenére igenis
tovább éltethetőek a kulturális értékek


Júliusban a diósgyőri Kaláka Fesztiválon a szlovák Muzička együttes is
fellépett, s Agócs Gergely, aki "beszervezte" az eseményre a zenekart,
olyan bandaként mutatta be a közönségnek, amely büszkén hirdeti, hogy
ők a magyaroktól vették át a táncház-modellt, melynek Magyarország a
szülőhazája. A Muzička esete nagyon jól tanúsítja, hogy a táncház
modell, ez a magyar szellemi termék külföldön is teret hódít, s általa
más népek is felfedezik a saját kultúrájukban azt a kulturális
kincset, amelyre Magyarországon az első táncházak már 35 évvel ezelőtt
ráirányították a figyelmet. De a lengyel vonalon is tapasztalhatunk
hasonló mozgolódást, a varsói táncházasok például most nyertek meg egy
kulturális pályázatot, melynek témája és célja a táncház-modell
féléves magyarországi tanulmányozása. Agócs Gergely úgy véli, megérett
az idő arra, hogy a táncházat, mint hagyományoktatási módszertant,
nyilvánítsuk hungarikummá, s teremtsük meg ennek törvényi, jogvédelmi
környezetét. A kitűnő néprajzkutatóval, népzenésszel, a Hagyományok
Háza tudományos munkatársával ennek fényében beszélgettünk a magyar
táncházról.

K. Tóth László


– Akadnak, akik meglepődnek azon a felvetésen, hogy a táncházat
hungarikumnak kell tekinteni…

– A táncházak sokak szemében még mindig csupán olyan klubokként élnek,
ahol az ifjúság találkozik, s népzenére szórakozik. Ezzel szemben
látnunk kell, hogy a táncház nem csak egy szórakozási forma a sok
közül, hanem egy összetett, hagyomány-oktatási módszertan. A
táncházak, egyáltalán, a hagyomány értelmezésének magyar modellje
megadja a választ arra az idestova másfél évszázados kérdésre, hogy a
hagyományos kultúra társadalmi szerepének felbomlásával megtartható-e,
tovább éltethető-e bármi, amit a tradícióban értéknek tekintünk.
Magyarul, hogy releváns magatartás-e népdalt énekelni olyan embernek,
aki a legmélyebb álmában sem fogja már meg az eke szarvát, vagy a
legvékonyabb szállal sem kötődik már a guzsaly szárához.
Manapság is számos kísérlet születik arra vonatkozóan, hogy a
népzenét, a néptáncot miként ültessük át "mai", modern környezetbe,
vagy miként tegyük emészthetővé ezeket az értékeket a modern kor
embere számára. Sőt, ha ezen célokra pénzeszközök jelennek meg
számlákon, akkor úgy tüntetik fel, hogy kultúrpolitikai projektre
költötték az összeget.
Milyen érdekes, hogy Bachnak mondjuk a Brandenburgi versenyekben
alkalmazott polifóniáját senki sem akarja a modern kor embere számára
mixolid dzsessz akkordokkal emészthetővé változtatni – sőt, jó néhány
zenekar és szólista korabeli instrumentumokon, például bélhúros
vonóshangszereken játssza a műveit. Nagyon érdekes, hogy miért pont a
népzene terén vetődik fel minduntalan a modernizálás igénye, miközben
napjainkban a régi zene is a reneszánszát éli. Haydn vonósnégyeseihez
miért nem akarnak szaxofonszólamot írni? Miért éppen a magyar népzenét
akarják megszintetizálni?

– Népzenére jó néhány országban táncolnak városi emberek, miben rejlik
a mi táncházaink különlegessége?

– A magyar táncház szellemiségében a hagyomány tiszteletének és
bemutatásának azt a példáját láthatjuk, hogy tradicionális kultúránk
értékei olyan megkérdőjelezhetetlen esztétikai tartalommal bírnak,
amelyek eredeti megnyilvánulási formájukban mindenféle tudatos
módosítás nélkül is kiválóan alkalmasak szórakoztatásra,
gyönyörködtetésre és eszméltetésre egyaránt. Ugyanakkor tudatosítani
kell, hogy az ember életében ma ugyanazoknak az érzéseknek a
kifejezésére formálódik igény, mint amilyenek a középkor vagy a kora
újkor emberének életében is jelen voltak. Ezen érzések nagy része nem
artikulálódik a modern művészetekben – gondoljunk például az
árvaságra, az egyedüllétre, a hamis cimboraságra, vagy a férfiak
közösségeinek összetartozás-élményére. Ilyen kérdések, élethelyzetek,
a legtöbb ember életében ma is ugyanúgy felbukkannak, mint régen.
Ezekről mely popslágerek szólnak? Ilyen értelemben a népdal fontos
lélektani, illetve társadalomlélektani funkciók betöltésére is
alkalmas és a közösségi lét fontosságának hangsúlyozására is kitűnően
használható.
A táncház ugyanakkor felhívta a figyelmet a regionális, lokális
értékek, a kultúra sokszínűségének fontosságára is. Hiszen mi a
táncházakban nem egyszerűen magyaros jellegű zenéket muzsikálunk, nem
egyszerűen „csárdást" táncolunk, hanem marosszékit, rábaközit,
Ipoly-mentit vagy Felső-Tiszahátit. Mindemellett azt is észre kell
vennünk, hogy e magatartásunkkal, vagyis a helyi értékek fontosságának
hangsúlyozásával, szembemegyünk a globális nagytőke érdekeivel. Az
önmagát lokálisan determináló egyénnek ugyanis az igényei vagy
legalábbis azok nagy része helyhez kötött, az ilyen ember fogyasztási
szokásaiban is a helyi jellegzetességeket keresi. Már pedig ezen
igényeket csak lokális termeléssel lehet kielégíteni. Ha én Tiffán
Zsolt villányi borára esküszöm – aki az ország egyik legkiválóbb
borászának, Ede bácsinak a fia –, akkor nekem nem lehet eladni az
ausztrál, a francia vagy a kaliforniai tömegborokat. Ha én a gyermelyi
magyar kenyérre esküszöm, akkor nekem nem lehet eladni a
tömegbagettet. Természetesen, más népek, vagy tájak kultúrái is
lehetnek számunkra érdekesek, sőt, az ezekkel való megismerkedés még
segíthet is minket abban, hogy meglássuk és megtanuljuk helyesen
értelmezni a saját nemzeti, vagy regionális kulturális örökségünk
értékeit. Nagyon finomak a kínai vagy az olasz ételek is, mint ahogy a
táncházakban is megjelentek cigány, délszláv vagy román népzenék és
táncok is, de mindig fontosnak tartottuk, hogy ezeket a saját helyükön
értékeljük.
Európa-szerte találkozhatunk görög rembetika vagy argentin tangó
klubokkal, de a irish step dance vagy a spanyol flamenco is nagyon
népszerű. A magyar táncház abban különbözik ezektől az egyéb zenei és
tánc-folkturizmusoktól, hogy mi kifejlesztettük azt az eljárást,
amelynek segítségével nem egyszerűen magyar dudazenét tanítunk, hanem
például a tereskei Pál István játékán keresztül a Nógrádi Medence
jellegzetes dudálását tanítjuk meg, illetve játsszuk. Nem egyszerűen
csárdást tanítunk, hanem különbséget teszünk a nyugati palócok lent
hangsúlyos, bukós csárdása és a keleti palócok fent hangsúlyos,
csapásoló csárdása között. Sőt, a keleti palóc vidéken belül
érzékeltetni tudjuk például a Szilicei Fennsík, sőt ezen belül
kifejezetten, mondjuk a Szádvárborsa falujára jellemző stílus
sajátosságait. Ez azért nagyon fontos, mert a stílus maga az ember –
hogy a klasszikus szavait idézzük.
De azért is szükséges, hogy meg tudjuk mutatni a népi kultúránk
gazdagságának csodáját, mert így ki tudjuk hangsúlyozni a kulturális
diverzitás – magyarul sokféleség – fontosságát. A kultúra diverzitása
ugyanúgy elengedhetetlen életfeltétele egy kulturális rendszernek,
mint ahhogyan a biodiverzitás alapvető követelménye egy-egy természeti
életközösség sokat emlegetett fenntartható fejlődésének.

– Ide kívánkozik, hogy a táncházmozgalom kialakulása mögött akadémiai
kutatók, tudósok álltak, azaz a magyar táncházakban hallható zene és
látható tánc tudományos kutatások eredményeit tükrözi vissza…

– Ez így igaz, s a tudósok közül Martin Györgyöt külön kiemelném, de a
táncházmozgalom kapcsolata ma is fennáll a tudományos kutatással. Ez a
kapcsolat nem csak abban ölt testet, hogy a táncház az
etnomuzikológusok és a néptánckutatók tapasztalatainak anyagából
táplálkozik, hanem abban is, hogy a táncházasok nem elégedtek meg az
eredeti felvételek tanulmányozásával, s már a hetvenes évek elején
felkerekedtek, s tudásukat ezen zenék és táncok természetes közegében,
közvetlenül a hagyományőrző mesterektől, kézből kézbe vették át. E
folyamat máig nem szakadt meg, én például nem sokkal e
beszélgetésünket követően, délután indulok Tatabányára, egy 1932-ben,
a Heves megyei Felsőtárkányban született idős cigányprímás tudását
rögzíteni, dokumentálni, azaz gyűjteni. A táncházak szellemisége
természetesen a kiváló magyar néprajzkutatás olyan nagy alakjainak,
mint Győrffy István, Ortutay Gyula vagy a már említett Martin György
szellemiségére, illetve a népzenekutató elődök, elsősorban Bartók
Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és Vargyas Lajos tanítására
támaszkodik, akik mindig hangsúlyozták, hogy a hagyományos kultúrának
a mi modern műveltségünk fundamentumát kell képeznie. E gondolatok már
megfogalmazásuk korában is forradalmiaknak számítottak, és sajnos,
sokan ma sem értik őket igazán.

– Sőt, talán még kevésbé, mint száz évvel ezelőtt…

– Így igaz. Magyarországon például gyakorta elhangzik olyan mondat,
amely azzal kezdődik, hogy "Bezzeg nyugaton ma már"… Akik így
beszélnek, azon meggyőződésüknek adnak hangot, hogy a nyugat előrébb
tart, mint mi. Ám arra fel szeretném hívni a figyelmet, hogy amikor
négy és fél évvel ezelőtt, május 1-jén a szövetséges csapatok partra
szálltak Irakban, akkor a brit haderő kötelékében az első személy, aki
a lábával megérintette Irak földjét, a tengerészgyalogosok tömött
sorai előtt haladva, az a dudás volt. Mindenki láthatta, a
hírcsatornák élő adásban közvetítették. A duda pedig egy népi
hangszer, s ez a katona deréktól fölfelé zubbonyt viselt, deréktől
lefelé pedig kiltet, azaz a skót népviselet egyik darabját. Csak
annyit tennék hozzá, hogy nyugaton ma már így tekintenek a saját
néphagyományukra. Gondoljuk el, milyen epés mediális reakciókat
váltott volna ki, ha mondjuk Magyarország uniós csatlakozásakor a
központi állami ünnepségeket egy cifraszűrbe öltözött népzenész, egy
somogyi hosszifuruglával indította volna el.
Látnunk kell, hogy a táncházban kialakultak annak lehetőségei, hogy
különféle pózoktól, maníroktól és színpadi kliséktől mentes formában
találkozhassunk eredeti kultúránk valóságos arcával. Úgy vélem, hogy
ez olyan érték, amit védeni kell, s úgy gondolom, hogy megérett az idő
arra, hogy a táncháznak, mint sikeresen exportált magyar szellemi
terméknek, kialakítsuk a jogilag védett brandjét, azaz a
hagyományoktatás e módszertanát a Pető-módszerhez hasonlóan
nyilvánítsuk hungarikummá, s teremtsük meg ennek törvényi, jogvédelmi
környezetét. E feladat különös aktualitást nyer azáltal, hogy a
táncházas szemléletet és a hagyományoktatást, legalábbis annak
módszertanát sikerült exportálnunk Szlovákiába és Lengyelországba. A
mai szlovák táncházmozgalom és a lengyel táncházak is őszintén és
büszkén hivatkoznak a magyarországi előképekre, sőt, ma már az sem
ritkaság, hogy a szlovák táncházakban a szlovák közönség a zenekartól
kalotaszegi legényest vagy szászcsávási cigánycsárdást rendel.
A két ország közötti feszült politikai légkörben ez a pozitív szakmai
együttműködés különös jelentőséget kaphat, hiszen a mi szakmánkban
mindenki számára evidens, hogy az Ipoly-menti kanásztánc a
Felső-Garam-menti szlovák odzemoktól, a Bodrog-közi „magyar szóló" –
ami a verbunk helyi neve – a sárosi szlovák verbuňktól, a zempléni
szlovák krucena a marosszéki forgatóstól csak annyiban különbözik,
amennyire e tánctípusok egyes változatai a magyar nyelvterületen belül
eltérnek egymástól. Ez is azt mutatja, hogy akármennyire is igyekeznek
a szélsőséges politikusok a két nép között ellenséges hangulatot
teremteni, az elmúlt évezred a szlovákokat és a magyarokat úgy
"egybegyúrta", hogy valójában csak a nyelv választ el bennünket
egymástól.


KERETES

Agócs Gergely néprajzkutató, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa,
a Fonó Zenekar vezetője felvidéki születésű, a nógrádi Fülek városából
származik. Tizenöt esztendeje él Magyarországon. Az Eötvös Lóránd
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a néprajz szak elvégzése
után fiatal kutatóként a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi
Intézetében dolgozott. Ezzel párhuzamosan a Honvéd Együttesben
hivatásos zenészként tevékenykedett, valamint 1999 és 2001 között a
Fonó Budai Zeneház Utolsó Óra programjában ő volt a szlovákiai gyűjtés
koordinátora. Népzenei gyűjtéseit a szlovákiai magyarok körében
indította el. Terepkutatásait idővel a szlovák, ruszin és
gorál-lengyel települések területére is kiterjesztette, de
gyűjteményében cigány, román és horvát anyanyelvű közösségek
folklóranyaga is megtalálható. Jelentős gyűjtőmunkát végzett a keleti
rokonnépek körében is. A Volga-Káma vidékén komi, udmurt és baskír
anyagot gyűjtött, az észak-kaukázusi kipcsak török balkárok,
karacsájok és nogajok településein végzett feltáró munkája pedig
nemzetközi viszonylatban is úttörő jellegű. Ma a Fonó Zenekar
vezetőjeként a táncházas gondolat mentén azon munkálkodik, hogy az
együttes Magyarországon és külföldön egyaránt, méltó módon
reprezentálja a magyar nyelvterület, illetve a szomszédos,
Kárpát-medencei népek zenefolklórjának értékeit.