[Folklista] Táncháztatlálkozó 2006 - Margittai Gábor írása

[Kemecsei Gábor]

Lánc, lánc
Huszonöt éves találkozások, avagy a magyarországi néptáncszínház
nyomorúsága
2006. április 8. (34. oldal)

Margittai Gábor 

Mese nincs: akit ingerel a tumultus, az alkalmatlan terek emberszaga, a
hosszú negyedórákig tartó tanácstalan téblábolás űrállomásnyi
folyosókon, ne adj' isten a néhány bujdosó szegénylegénynek vagy Vata
fia Jánosnak öltözött idősebb népművelő, az is elismeri, hogy a
huszonötödik éve megrendezett országos táncháztalálkozó és kirakodóvásár
a Kárpát-medencei népi kultúra igazi ünnepe. Az ünneprontók persze nem
mulasztják el mindehhez hozzátenni, hogy e táncháztalálkozók leginkább
csak találkozók tánc nélkül, garantált ne mulass, mert a zsúfoltságban
mozdulni sem igen lehet, és a szervezés még mindig hagy némi
kívánnivalót maga után. Nem beszélve arról a sajátosságról, hogy az
egykor a főbb helyeken kirakodó, sokszor öreganyjuk rokolyájával,
öregapjuk fonott derékszíjával érkező határon túli paraszt árusok mára a
földszint fülledt és szűkös termébe szorultak. Míg odafent, a küzdőtér
frekventált terepén a hivatásos árusok, mesteremberek kínálhatják
máskülönben egyedülálló színvonalú portékáikat - ahogy ez a múlt hét
szombatján, vasárnapján is történt.
Ám azt a gyomorbajosoknak is el kell ismerniük, hogy feltehetően ez
évente az egyetlen alkalom, amikor a Budapest Sportarénának még az
illemhelyein is kalotaszegi muzsika szól. Lehet megjegyzéseket tenni az
izomingre fölráncigált népviseletekre meg az egy főre jutó
tarsolylemezek számára is. Ám egy viselet kizárólag akkor élő, ha
hordják, mi pedig különösen büszkék lehetünk népi öltözködési
kultúránkra. Máskülönben meg miért volna kevésbé szalonképes ez, mint a
New York-i gördeszkásokat vagy a Gangesz-parti szerzeteseket majmolók
megjelenése? A folyamatosan gyarapodó tömeg annak biztos jele, hogy az
egykori szubkultúra, városi fiatalok hajdani szűk mozgalma nem csupán
polgárjogot nyert, és kilépett az underground félforradalmi (vagy tán
egészen az) homályából, de továbbra is elképesztő ütemben vonzza magához
a legkülönfélébb korosztályok és társadalmi rétegek képviselőit.
Farmernadrágos hebrencs kamaszok, medikusok, természettudományos pályára
készülő egyetemisták, bölcsészek, vízvezeték-szerelők, rendszergazdák,
ügyvédek és vállalkozók, moldvai csángók és dunántúliak igen szoros
konglomerátummá gyúródnak össze ezeken a találkozókon, akárcsak a heti
táncházak világában vagy a nyári tánctáborok "edzésein".
Aki pedig kívülállóként, első alkalommal csöppen ebbe a nyugodt
nyüzsgésbe, meg fog rökönyödni a talán semmilyen más közös "szórakozási"
alkalomra nem jellemző befogadókészségen meg azon az eltökélt és nyitott
hagyománytudaton, amely szükségesnek érzi, hogy az öntudatlan csecsemő
vagy akár hasfalon keresztül a magzat is erdélyi népzenét hallgasson, s
hogy az izgatott és megvadult kétéves gyereket saját csillapíthatatlan
tánckedvére bízza.

Senki nem tagadhatja hát, hogy a hagyományőrzés, a veszendő - sok
helyütt már elveszett - népi-kispolgári műveltség egyik legfontosabb élő
fórumává nőtték ki magukat a táncházak. Nem beszélve a háttérben
szorgosan gyűjtő, rendszerező, archiváló tudományos műhelyekről, a
képzett muzsikustársadalomról, a magas színvonalú kézművességről, a
könyv- és lemezkiadásról vagy a virtuális találkozások, a szakadatlan
népzenesugárzás fontos helyszínéről, az apró-cseprő dolgoktól az
általános elméleti problémákig számos kulturális kérdést megvitató
internetes honlapokról, mint amilyen a szó szoros értelmében
egyedülálló, küszködő Folkrádió és annak levelezési listája.
Meglepő ezért, hogy amíg a hazai néptáncvilág közönsége folyamatosan és
bátran képes megújulni, átlendülni a holtpontokon, s minden ellenszéllel
szemben szinte beláthatatlan időre biztosítja az utánpótlást, addig a
kimenet, az "output", azaz a színpadi feldolgozások igencsak ritka
pillanatai nem sok jóval kecsegtetnek. Különös módon válik el az élő
találkozások és befogadások lelkes szellemiségétől a magyar
néptáncszínházak többnyire fojtogatóan szűkös, enervált, távlattalan,
esztétikai jövőkép nélküli gondolatrendszere - ha nem eufemizmus
egyáltalán ilyesmiről beszélni. Míg ma már tízezrek éltetik a
táncházakat, érthetetlenül keveseket érintenek az ugyanerre a
műveltségre és hagyományrendre épülő előadások, kiváltképp akkor, ha nem
a jól bejáratott fővárosi vagy megyeszékhelyi együttesek, hanem elvétve
határon túli tánccsoportok az előadók. Karácsonykor például a pozsonyi
Ifjú Szívek nagyszerű bemutatója (Felvidéki levelek) jó, ha harmadházzal
ment, két héttel ezelőtt a csíkszeredai Hargita táncegyüttesre ugyan
csordulásig telt ház volt kíváncsi, ám a máskor oly buzgón
premierlátogató szakma krémje nem igazán képviseltette magát. Pedig lett
volna alkalom a tapasztalatgyűjtésre. Másfelől ma nincs az anyaországban
együttes, amelyik túlnyomórészt ne a határon túli néptáncokat venné
előre repertoárjában.
Nehéz magyarázatot találni arra, mi vezetett ehhez a zárványosodáshoz.
Belterjességhez. Kiürüléshez. Hogy miért szivárgott el a hajdani
dinamizmus és képzelőerő a néptánc színreviteléből. Egy színikritikus
nemrégiben konfekcionált színháznak titulálta a hazai színpadok világát,
sorozatgyártásról, bevált esztétikai és dramaturgiai minták
agyonrágásáról, a tehetségek ellehetetlenítéséről szólt, azt firtatva, a
nagy számok ellenére miért nem születnek eget verő eredmények. Fájdalmas
elismerni, de ha lehetséges, mindez a magyar néptáncszínházra
hatványozottan igaz.
Talán nem szerencsés összevetni az alábbi két közelmúltbeli példát, mert
sántíthatnak a párhuzamok és kontrasztok műfajban, indulatban,
hátországban. Ám nem hagy nyugodni bennünket, hogy mindkét rendhagyó
alkalom néptáncművészetünk leghétköznapibb kérdéseire világít rá. A
huszonötödik országos táncháztalálkozó és kirakodóvásár szombati
fénypontja volt a nagy múltú Magyar Állami Népi Együttes Örök Kalotaszeg
című táj- és tánchommage-a, a neves közép-erdélyi cigány muzsikusok, a
Csipások emlékét idéző bemutató. Bár nem győzzük hangsúlyozni, a
sportaréna aligha alkalmas bármilyen színházi szertartásra, s mi több
száz méterről voltunk kénytelenek követni az előadást (ez legyen a mi
hibánk), azt azért a látóhatár pereméről is megfigyelhettük, hogy a
virtuóz, egyre inkább színpadra érő táncosokat hogyan inspirálta a
sokezres nézőközönség ovációja. Szívünkig hatoltak a közismertebb
kalotaszegi slágereken túlmutató dallamok, és együtt örültünk másokkal a
ma már ebben a formájában nem létező, lassan, de biztosan morzsolódó
világ megidézésének is.
Azt azonban soha nem fogjuk megérteni - és ez már messze-messze túlmutat
az állami népi produkción -, hogy a gyűjtésben, feldolgozásban,
kármentésben oroszlánrészt vállaló hajdani szenvedélyes "talpasok",
határon túli országjárásukkal nagy kockázatokra is hajlandó egykori
művészek mára miért betonozták be magukat saját ötlettelenségükbe, s
emelték azt a minta rangjára. Hogy a fillérekért robotoló, sokszor
embertelen körülmények között turnézó, számos társművész által lesajnált
"népi" táncosokat manapság miért nem szokás teljes értékű színpadi
szereplőnek tekinteni, hanem inkább csak ide-oda tologatható,
csereberélhető parasztnak egy rettentően monoton sakkjátszmában. Hogy
akár amatőr, akár az amatőr világból toborzott hivatásos legyen az a
táncos, idővel sikerül kiölni belőle a tánc iránt érzett tiszta
szenvedélyt azzal (is), hogy sokszor már eleve csak "alakzatba"
láncolva, táncidegen normák koreográfiai kalodájában sajátíthatja el
újabb tájegységek mozdulatkultúráját. Ez a gúzsba kötve táncolás csak
igazán.
Persze mind az amatőr, mind a profi táncos világ igen nehéz helyzetben
van: lerongyolódott állapotukban fellépési kényszerben,
haknikötelezettségben vergődnek. Ugyanakkor a múlt szombati előadás is
jelezte, hogy megint egyre inkább színpadképes lesz a táncok, táncosok
személyes és egyéni karaktere, dinamikája, s nem elég csupán
sportteljesítményként értelmezni és bemutatni a világ egyik
legbonyolultabb férfitáncát, a kalotaszegi legényest sem.
Ám ahogy a magyar színházi világ más szegleteiben, itt is hiányoznak a
perzselő tehetségű rendezők, sőt a néptáncszínház berkeiben maga a
formalista koreografáláson, paraszttologatáson túlmutató rendezés is
luxusnak tetszik olykor. Mostanában meg-meglódul azért a
néptáncszínházunk, vannak merészebb, rugalmasabb kísérletek. Vannak
fiatalok és vakmerőbb meglettek, akik küzdenek az ellen, hogy puszta
oktató előadássá, muzeális seregszemlévé halványítsák színpadra kerülő
táncainkat. De nehéz ügy. Amíg a nagymogulok büntetlenül vihetnek színre
mindenféle szélesvásznú történelmi giccset, bedarálva lázálmaikba
tucatnyi derék táncost, amíg az "autentikusság" védőpajzsával
takargatják közhelygyűjteményeiket, és a népművészettől idegen
művészkedésnek gúnyolják a kérdéseket felvető, a gyökereket firtató
előadásokat, amelyek bátran lemerülnek e mozgásvilág legvadabb,
legrituálisabb rétegeiig - addig a kritikus is csak hasonló monotóniával
dohoghat.

Másik példánk "alámerülő": két hete a Hargita táncegyüttes annak
reményével kecsegtetett, hogy igenis lehetséges közhelymentesen, nem
konfekcionálisan használni a Kárpát-medencei táncnyelvet. Orza Calin
koreográfus és táncosai a táncokat és a hozzájuk kötődő tavaszi
szokásrendet kellő alázattal és hitelességgel használták fel.
Gazdagították a szókincset, és képesek voltak összetett mondatokban
beszélni - mindezt magától értetődő tánckészséggel és - ami nem magától
értetődő - nagyszerű színészi játékkal. Ha kellett, az ember lefordult a
székéről a nevetéstől, ha kellett, hagyta magát marcangolni.
De úgy tetszik, hazai táncszínházunk fényévekre került az oly
reflexszerűen idézett bartóki gondolatoktól. Lassan elfelejtjük, mert
elfeledtetik velünk, hogy a néptánc, mint minden kulturális jelenség,
mozgásban lévő rendszer: újabb szokások, hangszerek, figurák,
"modernebb", változó ösztönök rejtélyes világa. Amely ugyanúgy elsőrendű
"nyersanyag" az úgynevezett magas művészet számára, ahogy Bartók vagy
Kodály számára a népi muzsika volt. Amelynek alkotó igényű
szétszálazása, majd - urambocsá! - személyre szóló és egzisztenciális
mélységű újraszövése nem szentségtörés - ha kellő erejű és színvonalú
tánctudással jár. S nem szentségtörés a merészebb absztrakció, a
babrálás intellektuális árnyalatokkal, amint az sem, hogyha az alkotók
nem elsősorban a népszínműves tradíciókhoz, nem csak az idealizált
nép(mese)i világhoz fordulnak. Nem csak lócákat meg gereblyéket,
taligakereket vagy szénaboglyákat használnak színpadi díszletül,
jól-rosszul másolt viseleteket jelmezül. Nem olyan lehetetlen
vállalkozás venni a fáradságot, és kicsákányozni ebből a műveltségből
mindazt, ami hozzánk szól, ami a mi bőrünkre megy, hiszen erre is vannak
nálunk kitűnő példák - túl azon, hogy e hagyományrend bemutatása
természetesen önmagában is művészi értékű.
Csakhogy néha ennél több kell. Egyre inkább.

Tudatosítani kellene, hogy a gyűjtés, a tájak, muzsikusok, táncok
újrafelfedezésének és -élesztésének hőskorszaka lezárult. Már nem mindig
elégséges, ha a pionírok egyszerűen színpadra viszik azt, amit mondjuk
egy kicsiny sóvidéki zsákfaluban találtak. Új korszak van. Ezek a táncok
többre hivatottak. Mindenre.
Alapkérdésekhez kellene visszatérni: milyen formában érdemes
továbbgondolni, feldolgozni táncainkat? Kinek szól(ná)nak ezek az
előadások? Nem volna-e időszerű megint esztétikai önmeghatározásokkal
bíbelődni? Eldönteni végre, minek van értelme a színpadon, s minek helye
a skanzenban, ha a világ egyik legszerencsésebb nemzetének mondhatjuk
magunkat népi kultúránk gazdagságának tekintetében? Nem volna-e érdemes
néha a társművészetekre is vetni egy oldalpillantást? És szerencsés
ösztön-e az, ha a kritikai figyelemtől elszokott, a kölcsönös
öntömjénezéshez hozzáedződött koreográfusi kör bármiféle szépészeti
ítélettel szemben körkörös védelemre rendezkedik be? Ha az "inkább
hallgassanak rólunk, csak rossz kritikát ne" szemlélet - ez persze nem
csak honi táncéletünkre jellemző - a szakmai önérdekeket is elsöpri.
Faramuci dolog, hogy ezeket az evidenciákat újra és újra nyomatékosítani
kell. Mint ahogy faramuci kérdés az is, van-e igény és még elegendő
szenvedély a mai magyar néptáncszínházban arra, hogy kitörjön
dramaturgiai, koreográfiai, tematikai gettójából, s ne csak a
hozzátartozók meg az (esetleg) kárörvendően kíváncsi táncostársak
járjanak el a bemutatókra. A táncosok hadgyakorlatszerű kizsigerelése
avagy a kelta közhelyekbe oltott, olykor a gyengébb technikai tudást
takargató táncos show-k szervilizmusa persze kevés meggyőző kiutat
mutatott mindeddig.
Nagy a tét. Mint a hőskorban, ismét ideje volna annak esztétikai
felelősségét vállalni, hogy a szélesebb színházértő közönséghez is
eljusson az egyedülállóan gazdag és bonyolult magyar népzene- és
tánckultúra. Hiába járnak hozzánk nyugatról és keletről tanulmányozni a
magyar táncházakat, oktatási, gyűjtési módszereket. Hiába látogatnak
ezrek évente a táncháztalálkozóra, töltik meg a táborokat, s viszik
tovább áldozatkész hagyományőrző és amatőr csoportok ennek a világnak
minden szépségét és gyötrelmes igazságait, ha a színházi feldolgozások
provinciálisak maradnak.
Mert addig Kalotaszeg sem lesz örök.




Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. C 2001