RE: [Folklista] FW: Népzene

[Szász József Árpád]

Sziasztok,
Szívesen elmondom az én véleményemet a hegedüléssel kapcsolatban az elhangzott kérdések, magyarázatok, észrevételek hallatán.
	Először is megnézném mi a hegedű, hogyan lehet megszólaltatni. Láttam én is különbözően megszólaltatva, és még valószínű fogok is, sosem gondolom, hogy már mindent láttam, megtanultam, megismertem. Mindig van több és több egészen a végtelenségig, vagy amíg már nem lesz szükség hegedű hangra, vagy egyáltalán elfelejtjük stb.
	A klasszikus értelemben, ahogyan gondolom tanítják az iskolákban, megtanítják a hangokat lefogni a húrokon és ehhez mozgatni a vonót (hegedű tartás, bal kéz ujjainak és a jobb kéz használata). Majd szintén megtanítják (az idő teltével, és ahogyan magáévá válik a tudás) a tanulót odafigyelni a bal kézzel különböző vibrátók, trillák, csúsztatás stb. végrehajtására valamint a vonó alsó, középső, felső részének használatára és hangsúlyozásra. Mindezek a technikák és átadásának módjai különböző tanárok vagy iskolák jellegét adhatják meg. Az én meglátásom szerint bármennyire is fejlettek a mai hegedűiskolák a hegedű képességét nem használhatják ki teljes mértékben, de valószínű nem is az a céljuk, inkább csak az ismerté vált zenedarabok (akár különböző zenei világból, típusok) eljátszásához szükséges tulajdonságát. A népzene is beletartozik már ebbe a különböző típusokat tartalmazó halmazba, de szintén az én meglátásomban, azért jóval kezdetlegesebb módszerek birtokában tanítják.
	Egyelőre ennyit az iskolákról, de szerencsére maga az iskolák (mint intézmények) hiánya nem jelenti azt, hogy a nép, maga az ember nem él a saját zene iránti vonzódásából származó képességével és megtalálta már az idők kezdete óta a kibontakozási lehetőséget. Mindig és mindig fejlesztette magát ebben a vonatkozásban is, egyre újabb és fejlettebb hangszereket talált fel, fejlesztett ki. Így sikerült a mi öregjeinknek is, megismerve az éppen aktuális időszak eszközeit, saját képére faragni mindazokat és úgy megszólaltatni, ahogyan neki jól esett és amire vágyott azt tartva maga előtt.
	Most megpróbálom leírni, hogyan látok én egy ilyen "iskolázatlan" (valójában az élet iskolájának éltanulóiról beszélnék) prímást játszani, milyen logika szerint állhat benne össze az egész tudomány.
	Először is, már az anyaméhben is érezhette a közösség zenéjének rezgéseit, ami a földre érkezve felnövésének természetes tartozékává, mindennapi használattá vált. A legtöbb általam ismert zenész már kisgyerek kora óta muzsikál és életkorának, tudásának, rangjának egy bizonyos szintjének elérése után vállhatott igazi zenésszé, aki már az adott elvárásoknak, feladatoknak önállóan meg tudott felelni. Hogyan is juthatott el idáig?
Hát csakis a környezetét szemlélhette, abból lehetett csipegetni a falatokat. Természetes, hogy senki se magától (egy burokba zárva) jött rá a hegedülés rejtélyeire, mindenki a meglévő muzsikusokat bámulhatta, azoktól kaphatta meg úgy a hangzásvilágot, mint a viselkedést, mozgást stb. És amíg ő maga nem érezte, hogy többet tud a másiknál nem is próbált konkurálni. Az is természetes, hogy a hegedűtanulás közben újabb és újabb saját ötletek (nem csak a látottak, hallottak) is próbára tették a tudását, és így fejlődhetett napról napra. 
	Amit fontosnak tartok megemlíteni még az, hogy a zenész fejlődését az egész közösség végig kísérte (sőt beleszólva) és ráadásul nem éppen a mai liberális felfogás szerint, hanem igenis elég kemény szabályok szerint, de mindezt nem ellene, hanem éppen a fejlődés érdekében. Szerintem ez az egyik legfontosabb ok, amiért ilyen a mai helyzet, vagyis nem kíséri senki fejlődésünket, olyan figyelem és kontroll, ami korábban zárt közösségekben megvolt, ma már nincs. Sőt nem is engednénk, mindenki tiltakozna, kikérné magának, a jogaira hivatkozva. Ha mégis szeretnénk előbbre jutni, bizony már saját magunknak kell ilyen kontrollt alkalmazni, mert már mást is megkérni erre csaknem lehetetlen (szerintem megfosztották az embereket a hitüktől, bizalmuktól, poloskát ültettek az ember fejébe, és mindent összekavar bennük, értékválság van jelenleg, már a falu sem a régi, "modernizálódik" a szó igenis rossz értelmében).
	Na de térjek vissza a hegedűjátékra. Szerintem egy jó zenész, aki végig ment már a tanulás azon szakaszán, ahol csak az eszközöket, technikákat látta, az egyértelműen szépen szólaltatja meg a hegedűt, nincs ott sem plusz sem mínusz, az van amit éppen szeretne, mégha sosem éri el a csúcsot, akkor is elég neki a meglévő tudás és amit azzal kifejez. Tehát nincsen semmiféle hangsúlyválság, rángatózás vagy kapkodás esetleg intenzitás kiesés meg miegyéb, ott minden a helyén van. És így volt ez Icsánnál is, ő is tudta éppen mit csinál, hogy a hangokat hogy formálja, milyenné teszi. És mindez számomra gyönyörű, mert tiszta, határozott egyértelmű jelzésekkel kommunikál és nyugodt kiegyensúlyozott bármilyen gyors tempóban és teljesen átadja a belső érzelmeit. Számára a hegedű egy mikrofon ami felveszi a szíve hangját és mások számára is hallhatóvá teszi. Annyira megtanult vele bánni, hogy már saját testrészként használja. 
	Ahhoz, hogy ezt meg is halljuk, vagy így értsük, szerintem kell még tudni azt, hogy a jó (adatközlő) zenészek mindahányan mindamellett hogy egy adott környezetben közösségben fejlődtek azzá, a hegedűtechnikájukra jellemző, hogy minden egyes hangot így vagy úgy megdíszítenek. A sima hangok is díszítésnek vannak szánva, az is jelent valamit. Funkciója van. Pld. rávezet egy nehezebben megoldható díszített hangra. Aztán a hasonló technikával megszólaltatott hangok alakítanak egy halmazt, csoportot a másik technikával megszólaltatott hangok meg egy másik csoportba kerülnek. És ezek a csoportok is egymáshoz képest különbözően elhelyezve szintén kialakíthatnak csoportegyütteseket. Kialakulnak így tehát pld. sorvégi lezárások, dallam lezárások vagy indító hangsorozatok (ez is egy csoportba) vagy imprók, stb. Ezeknek a kiegyensúlyozott játékával állíthat össze minden egyes nótát, amit az adott lelkiállapotnak megfelelően alakítva szólaltat meg. A tanulás folyamatában is valószínű, hogy mivel ilyen rendszerben hallotta játszani az elődjét is, a különböző hangokkal való bíbelődés folyamán egyidejűleg a csoportos megszólaltatások is működtek mégha az adott hangcsoportok nem is voltak külön külön teljesen kifejlődve. Elég volt a kezdetén csak egy kis újmatatássorozat, prünnyögés, mondjuk egy sorvégi lezárásnál. Majd az évek során egyre tisztábbá vált a külön-külön hang és a csoportok felszínre kerülése is.
	És végezetül, én az olyan hegedülést szeretem, ahol nem az a fontos, hogy kire hasonlít, kit utánoz, hanem hogy mennyire van kiegyensúlyozott állapotban az előadott zenedarab. És ezt a kiegyensúlyozottságot úgy látom csakis a nagy prímásokat, példaképeket hallgatva, játékaikat boncolgatva, az adott környezetükkel együtt vizsgálva érhetjük el és folyamatos önkontroll alá vetve mindaddig, amíg csak az adott pillanatban nem lesz elég számunkra a jelenlegi tudásunk, és nem akarunk jobban muzsikálni, mint ahogyan tudunk.
Amúgy meg rengeteg tanulni valónk van, és ez így van jól, mert addig örülünk a jelennek, amíg tanulni, megismerni valónk van. Nem szép ez?

És elnézést: egy kicsit hosszabbra sikeredett,
Üdv.
Szász József
Budapest, 2005.01.11.