[Folklista] Szász Józsi levele a Táncháztalálkozóról

2005. Ápr. 8., P, 16:19:40 CEST

"Szervusz Gábor,
lenne egy kérésem,
nem működik a levelezőrendszerünk a cégnél karbantartás miatt és ezért 
megkérnélek tedd fel a listára a mostani mellékelt, vagy csatolt
levelemet. Köszönettel, Szász Jocó

XXIV. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár
2005. 04. 2-3. Papp László Budapest Sportaréna

    A népzene, néptánc valamint a hozzá szorosan kötődő tárgyi és
szellemi 
termékek szerelmeseinek igencsak nagy eseménynek számít az Országos 
Táncháztalálkozó. Annak rendje és módja szerint már maga a helyszín is
az 
ország egyik legtekintélyesebb, legtöbb érdeklődőt befogadni tudó
épülete. A 
szakma legkiválóbb képviselői, tudósai, neves zenekarok, együttesek, 
műkedvelők sokasága tiszteli meg jelenlétével e rendezvényt. Bizonyára 
mindahányuk érzi, hogy ott a helye, és az év 365 napjából kettőt fenn
kell 
tartaniuk arra, hogy összegyűljenek és az egytőről fakadást,
összetartozást 
megéljék, aktualizálják a széles publikum, a nagynyilvánosság előtt.
    Nem csoda hát, hogy felüti bennem is a fejét a kérdés, hogy
létezik-e a 
világban egyáltalán ehhez hasonló rendezvény, ahol ilyen közelségbe, 
szemtől-szembe kerülhetnénk az emberi érzés és ízlésvilág, az
önkifejezés 
jelenlegi kiforrott, valamint leendő mestereivel.
    De hát mielőtt e ritka termés cseppjeit szomjas ajkunkkal 
kóstolgathatnánk, rádöbbenünk a valóságra: hiába érett a gyümölcs,
csordul 
ki az édes nedve, valami elzárja az útját, és nem kerül hasznosításra.
És ez 
a szomjúságot sem oltja, de a gyümölcsfának sem válhat javára.
    Ebből adódóan veszem a bátorságot, tollat ragadok és közzéteszem 
észrevételeimet, kérdéseimet, javaslataimat, majd megvitatásra szánom,
hogy 
az eljövendő esetek ne hasonló képen záruljanak:
1.	Először is kezdeném a vendégfogadással:
    Biztosan sokunk megélte már azt, hogy mily nagy különbség van, ha 
bemegyünk egy étterembe és ránkrohan a pincér, hogy ideálljunk,
odaálljunk, 
nincsen hely, várjunk stb. vagy ha kedves, nyugodt, figyelmes,
illedelmes 
magatartással fogad és kérdez mit, hogyan szeretnénk, majd felkínálja a 
lehetőségeket. Ezek a megnyilvánulások egyértelműen jelzik felénk, hogy 
szívesen látott vendégek vagyunk, és hadd élvezzük vendégszeretetüket. 
Ellenkező esetben, az élet árnyoldalaival, a tulajdonos és
alkalmazottjainak 
nemtörődésével, rosszkedvűségével, haszonleső magatartásával
szembesülünk, 
amely hamarosan átüt és kibillenthet a meghittségre, kikapcsolódásra
vágyó 
hangulatunkból.
    Valami hasonló érzés volt átélni a sportaréna biztonsági őrző védő 
szolgálat szereplését, és nem mintha az embereivel külön-külön lett
volna a 
baj. Még ha néha igaz is a mondás, hogy aki nem tudott gyúrni az agyára 
megtette a karjára, nem kívánnám őket minősíteni, főleg mivel bizonyára 
akadnak jó páran, akik a saját szakmájuk iránti szeretetből vállalnak
nekik 
illő feladatot, és végzik magas fokon.
    Felmerül bennem az aggodalom: van-e egyáltalán házigazda,
vendégfogadó? 
Vendégszeretet? Minket, közösségben felnőtt és viselkedni tudó embereket

miért igazgatják bizonyos szolgáltatások álruhájába öltözött hatalmak?
Kik 
ezek a hatalmak? Akik még a művészeti, kulturális életünket is egy
dobozba 
zárva kívánják tartani? Honnan kapják a felhatalmazást? Ki kéri? Kérdem
én 
ki gondolta meg ennek a szükségességét, és milyen célból? Megtervezte-e 
ennek a lebonyolítását, az adott közönségre és feladatra méretezve. 
Elégedett-e az eredménnyel? Számol-e ennek visszataszító
következményeivel? 
Kívánja-e folytatni ilyen módon?
    Javaslom az érintett személyeknek, gondolkodjanak el ezeken (még ha 
természetesen megtették eddig is), és tisztelettel kérem (remélem
sokunkat 
képviselve), fejezzék egyértelműen ki: szívesen látnak-e és úgy is 
fogadjanak, mert akkor bizonyára ott leszünk és élni fogunk vele. És meg
is 
köszönjük majd, és hálásak is leszünk érte. És ha szükségét látják a 
biztonságunk védelmét, tegyék úgy, hogy annak hátrányait ne érezzük,
tegyék 
láthatatlanná, profivá az intézkedéseiket és azt is értékelni fogjuk
főleg 
az örömünkkel, de az otthagyott pénzünkkel is.
2.	Másodszor a programok minősége
     A különböző termek lehetőségeit véleményem szerint jól használták
ki. 
Jó volt a küzdőtért látni a lelátókról, és a vásári hangulat is jól 
beleillet a képbe. Tanúsította, hogy a nép zenéje, tánca, beszéde,
viselete, 
szokása és a kereskedelme együtt alkotja a földön való
megnyilvánulásának 
egészét. Teljes képet kaphattunk erről, így a nagy lelátóról. Amennyiben

közelebbről szerettük volna megnézni, megélni, benne lenni,
hozzátartozni az 
egészhez, megtehettük a kamaratermekben. Belekóstolhattunk különböző
vidékek 
jellegzetes tánc és zenevilágába. Különböző táncoktatók felfogásából, 
módszereiből kaphattunk ízelítőt, még ha nem is lehet ennyi idő alatt 
megérteni, vagy netán azonosulni. Más termekben e téma körül készült 
filmeket, előadásokat, koncerteket nézhettük meg. Csak úgy
lavírozhattunk a 
felkínált lehetőségek közt. És az volt bőven, hála a szervezőknek, 
alkotóknak, fellépőknek és a résztvevőknek.
     Igen ám de egy efféle egész napos rendezvényen, főleg ha ilyen 
aktivitást igényel, bizony megéhezik, megszomjazik az ember. Na kérem
szépen 
itt kezdődnek a gondok. Ahogyan az elején is említettem a szomjúságot,
most 
veszem észre, hogy itt van a bibi. Ha kiürül az ember, és táplálékra van

szüksége. És ezt nemcsak a fizikai táplálékra értem, hanem a szellemi,
lelki 
táplálékra. Halkan mondom, hogy úgy látszik erre sokan építenek, hisz 
mindennapi szükségletek, amelyekkel az embereket lehet befolyásolni,
megint 
csak halkan, esetleg visszaélni.
     Tudni lehet már a programfüzetből is, hogy létezik a folk-kocsma.
Hát 
mi sem természetes, hogy odamegy az ember, hadd lássa el szükségletét.
De mi 
is várja az e célra kijelölt helyen? Egy rideg, betondzsungel hosszú 
sorokkal, vagy választhat egy kicsit rövidebb sorral, de kint a
szabadban a 
csípős levegőn szintén betonszagú környezetben, parkolóházi hangulatban.
Ezt 
még valahogy viseljük, ismerjük e műfaj kedvelőinek felkínált
lehetőségeket. 
De miután kiálljuk a sorunkat, ugyan meglepően kedves kiszolgálás
mellett és 
a felsorakozott kevés kínálat ellenére is elcsábítanak az egymásra
rakott 
kolbászok, hússzeletek a finoman olajos krumplival. Az árakkal is
megszokott 
viszonyban állunk, úgyhogy jöhet az elem-élményfeltöltés. De már az első

falatnál összeomlik a bennünk élő finom falatokról elraktározott
emlékkép, 
és átváltunk a sajnos szokássá váló zabálásra. Ugyanis nincs itt kérem
semmi 
olyan íz, ami elvárná tőlünk, hogy lassú, alapos majszolással facsarjuk,

csalogassuk ki a táplálékdarabokból. Ami odafigyelésre késztetne,
leállítaná 
az időt, hogy láss csodát, micsoda ízek. Ami feltöltene, hatalmas
oxigéndús 
levegővételre késztetne és lassú kifújásokra. Kellemes gőzcserére.
Inkább 
hát felgyorsít, essünk már túl rajta, amíg meg nem fagy a termék, meg a 
tekintetünk is vele együtt.
     Ebből a fagyott hangulatból kívánt kiemelni minket a "Palatkai -
vagy 
Szászcsávási adatközlő Banda". Az ártatlanok odakerültek, mintha tudat
alatt 
érezték volna a szervezők, hogy itt keményebb feladat vár a zenészekre,
mint 
odabent, amivel csak ilyen szintű zenészek tudnak megbirkózni. Akik nem 
rogynak össze, vagy nem fordulnak el, ha fagyott arcokat látnak, hanem 
végzik a dolgukat. Lehelik a meleget, fújják az emberre, akire még csak 
lehet.
     Nemes feladat ez. Nem es fizetik, jut eszembe a tragikomikum, és
nem az 
árra gondolok, hanem az értékelésre, figyelmességre. A szeretet
nyújtásra és 
a szeretet befogadására. Hisz előbb-utóbb kidőlnek ők is, ha nem
fogadjuk, 
vagy nem adunk mi is belőle.
     Felnőttek! Ez felelősségünk. Mert mit tanul a minket követő
generáció, 
a fagyott tekintetekből? Gondoljátok meg? Mondjátok meg?
     És lehet látni a mai valóságot. Hatalmas erő a média, a
modernizáció. 
Mára már hány gyerek hozzájuthat a különböző zenékhez, táncokhoz? És 
láthatjuk, hány lelket megfog, és zenélni kezdenek. És kisebb
csoportokba 
verődve muzsikálnak. De kinek? Szomorúan láthattuk, hogy a Sportaréna
külső 
falának, a szürke "Kavicsnak". Mindegy hogy kinek. Csak úgy bele a 
nagyvilágba. Mert ezt kapták, ennyit adtunk, a fagyos tekintetünket.
Mert 
nem használtuk ki a ránk fújt meleget. Mert nem fogadjuk a példaképek 
szeretetét. A "Netti" Sanyi bácsi, a "Kodobáék" az "Árusék" az "Icsánék"
és 
a többiek leheletét. Csak a hangokat, a mozdulatokat, a fizikai,
akrobatikai 
elemeket. És ezeket már mi tálaljuk odabent. A nagy színpadon, a rivalda

fényekben. Figyelem, emberek! Ezért muzsikálnak a csemeték a
"Kavicsnak".
    Felnőtt zenészek, táncoktatók, Szervezők, Tulajdonosok! Ébredjetek! 
Vegyétek a kezetekbe eszközeiteket és örvendeztessétek meg a publikumot.

Fújjátok és engedjétek fújni a meleget, amíg még jelent valamit
számunkra. A 
publikum számára. Ne legyetek kicsinyesek, sértődékenyek, hanem legyetek

felnőttek, felelősségvállalók és tegyétek a dolgokat a helyére. Mert
nektek 
vannak meg a szükséges eszközök. Így hozta a sors. És éljetek vele. 
Teremtsétek meg az otthont mindahányunk számára. Legyetek jó házigazdák
és 
vendégszeretők. És akkor mi ünnepelni, magunkat jól érezni, a mi és 
környezetünk egészségére megyünk, legyen az a világ bármely pontján,
nemhogy 
a saját országunkban, a saját kultúránkkal.

Szeretettel állok rendelkezésre
Szász József
Budapest, 2005-04-08"