[Folklista] Népszakértők

[Pávai István]

Keszeg Vilmos, jeles kolozsvári néprajzkutató érdekes előadást tartott a
múlt héten a Néprajzi Kutatóintézet "Folklór és Irodalom" című
konferenciáján arról, hogy a gyűjtők munkája milyen pozitív és negatív
hatással lehet a hagyományőrzőkre. Utóbbira példaként egy részt idézett egy
Tamási-novellából. Mivel nem hosszú az egész novella, én idemásolom
egészében, mert igen tanulságos ilyen szempontból, s hátha sokan nem
ismerik.
Pávai István

TAMÁSI ÁRON: NÉPSZAKÉRTŐK
A falu leégett. A nagy látvány óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen
jártak a romok között a fekete földön. Azoknak is a fele kutya volt.
Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők,
magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett
közülük. Ezek még inkább urak voltak: autóval érkeztek, szép fekete ruhát
viseltek. S már a szomszéd faluban kibeszélték, hogy ők kik: az egyik
politikus volt, a másik tudós, a harmadik író. Nem közönséges egyik sem.
Lassan, finoman mentek a nagy romlásban.
- Az az érzésem, hogy maga a Gondviselés mérte ránk ezt az elemi csapást -
mondta a politikus, aki katolikus volt a leégett faluval együtt.
- A Sors keze mindenesetre kiérezhető - jegyezte meg az író.
A tudós nem szólt, mert ő fajbiológus volt és lélekbúvár: neki médium
kellett volna. Azonban kihasználta addig is az időt, a leégett házhelyeket
és az üszkös gerendákat ol-vasta, mert mellékesen adatgyűjtéssel is
foglalkozott.
- Nézzétek! - állott meg az író, és széttárta a karjait: - Micsoda
grandiózus látvány ez az elhamvadt község. Olyan, mint egy hatalmas, fekete
színpad!
Egy szénporos, kiéhezett kutya ugatni kezdte őket.
- Hess, ne! - ijedt meg az író.
- Ugyan, mit félsz ettől a rondától? - lépett előre a politikus.
- Könnyű neked - mondta az író -, te hozzá vagy szokva az ebekhez.
A tudós megkerülte messziről a kutyát, aztán visszajött, és így szólt:
- Egyszerű kuvaszfajta.
Varjak szálltak egy felmeredt fekete falra. A kutya rohanni kezdett arra.
Közben egy macska is leugrott valami megmaradt kemencéről, és mozgatta a
koromszagban a baj-szát.
- Szenzációs hangulat! - mondta az író. - Vissza fogom adni.
A tudós nógatni kezdte őket, hogy induljanak tovább.
- Mit akarsz? Valami bogarad van megint? - szólott a politikus.
- Hogy mit akarok? Hát én nem a háziállatokért és a varjakért jöttem ide.
Beszélni akarok valakivel, akinek leégett a háza. Mert engemet elsősorban a
lelki jelenségek érdekelnek.
- Igaza van - mondta az író. - Ez nagyon érdekes lesz. Menjünk, keressünk
valakit.
- És mit akartok beszélni, kérlek? - óvatoskodott a politikus. -
Vigyázzatok, mert megvernek ezek a székelyek.
A tudós felkapta erre a vállát.
- Miért vernének meg? - mondta.
- Azért, mert csúfolódásnak veszik, ha lélekanalízist folytattok. Ismerem én
ezt a faj-tát éppen eléggé.
- Nem jobban, mint én! - mondták egyszerre a tudós és az író.
- Jól van, én nem bánom - engedett a politikus, és megindultak tovább a
dísztelen helyen. Végre meg is láttak egy székelyt, amint lehajtott fejjel
gubbasztott egy üszkös gerendán.
- Tapintatosak legyetek! - intette a politikus.
A tudós megállt, komolyan elgondolkozott, azután így szólt:
- Talán ne menjünk minden terv nélkül oda. Jónak látnám, ha mindegyikünk már
elő-re megfogalmazná pontosan, hogy mit akar kérdezni. Aztán az is jó lesz -
fordult a politikushoz -, ha te beszélsz először az egyénnel, tekintettel
arra, hogy meglehetős diplomáciai érzéked van.
- Én pedig maradok csattanónak a végire - mondta az író.
Meg is egyeztek mindezekre nézve. Aztán egymás után álltak, és megindultak a
gub-basztó székely felé.
- Jó napot kívánok, bácsikám! - köszönt a politikus. - Mit tetszik csinálni?
A székely oldalt törte lassan a fejét, aztán a szenes gerendára mutatott,
amelyből ki-álltak sűrűn a szegek, és így szólt:
- Éppen az urakat vártam. Tessék helyet foglalni.
- Nagyon köszönjük - mondta a politikus -, de mi nem időzhetünk sokáig.
Azért jöttünk, hogy segítsünk a nép baján. Én például képviselő vagyok, s ha
van valami sürgős kívánsága, talán közbenjárhatok....
A székely nem szólt, csak a földet nézte.
- Hát nincs semmi kívánsága? - kérdezte a képviselő.
- Nekem van, hogyne volna.
- Miféle?
- Az, hogy örököljek házhelyet magától.
A képviselőnek elég volt ennyi is. Intett a tudósnak, hogy vegye át a
helyét.
- Ez az ön háza volt, ugyebár? - kérdezte a tudós.
- Melyik?
- Ez, amelyik leégett.
- Az most is az enyim, amelyik leégett.
- Nagyon érdekes - bólintott a tudós. - Ilyenformán most az az érzése,
ugyébár, hogy otthon ül?
- Eléggé otthon ülök - mondta a székely. - Csak éppen azon akadok fel, hogy
az urak, amikor béjöttek, mért nem tették bé maguk után az ajtót.
- Az az érzésem, hogy betettük - fűzte tovább a tudós.
- No, ügyeljen! - intett a székely - mert az Isten el találja hirtelen venni
az érzésit, s akkor nem tud kimenni.
A tudós nem akarta hagyni magát:
- Majd kisegítene akkor is maga, amilyen értelmes ember.
- Olyant már aztán ne kívánjon az úr!
- Miért?
- Azért - mondta a székely -, mert én akkor kettőbe kéne válasszam az urat,
mivel a bétett ajtón csak a lelkit tudnám kisegíteni.
Az író a vállába húzta a fejét, úgy élvezte sunyin a csevegést. A tudós
azonban a másik lábára állott, s mintha elölről kezdené az egészet, így
szólt:
- Nagyon sajnálja-é, hogy leégett a háza?
- Hát az úr sajnálná-é, ha csórén hagyná valaki? - kérdezte vissza a
székely.
- De gondolja meg - magyarázta a tudós -, hogy egy szebb házat építhet, mint
amilyen volt! Ebben az esetben is bánja, hogy leégett?
A székely kicsire húzta a szemét.
- Hát maga bánná-é - mondta -, ha a fejiből kivennék az eszét, s egy tudós
emberét tennék helyette oda?
Erre a tudós is félreállt. Az író nagy képet öltött, és a székelynek a
vállára tette a kezét.
- Nézze, atyafi - kezdte. - Én író vagyok, nagyon hathatós szavú és
közismert. Nálamnál jobban senki sem szereti a föld népét. Örökösen a maguk
ügyét-baját írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok....
Nézze, most éppen egy olyan emberről írok drámát, akinek leégett a háza.
Hogy hívják magát?
Ijedten kérdezte a székely:
- Az Isten megfizeti, mit akar az úr?
- Mondom, megírom a maga szomorú esetét.
- No, még a kéne éppen! - méltatlankodott a székely. - Hát nem elég, hogy
ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az úr?
- De értse meg, atyafi, ez szépen lesz megírva! Nem szégyenére, hanem
dicsőségére fog válni.... Hogy hívják?
- Már aztán az én nevemet nem teszi kárrá az úr! Eddig is becsületben éltem,
mindenki tudja....
Az író népiesen kezdett beszélni, ámbár nem szeretett:
- Menjen el, no! Ne tegye magát, hajja-é! Nézze meg, né: ezt a sok rusnya
fekete omladékot is megírom, ezekből a megszenesedett gerendákból pedig
rámát csinálok magának, a főhősnek....
- Az Isten ne hallgassa meg.... - mondta a székely, és szerette volna
eldugni valahová a fejét. Az író azonban belékapott a dologba, és tovább
beszélt:
- Mindent megírok, ami itt van.... Megrázó színekkel fogom ecsetelni a
földet, a levegőt, a sok szenvedést, a tűz pusztító erejét és a
jelenségeket, amik utána következtek. Megírom a szálldosó varjakat is, a
csellengő kutyákat és a koromban bóbiskoló cirmost.
- No, a jó lesz! - enyhült meg a székely. - A kutyát s a macskát, ha
megírja, a lesz a legjobb. Azokról aztán akármit írhat az úr. El is vihetne
egyet-egyet belőlük, ha valami ládája volna.
A politikus nem tudta megállani, hogy ne röhögjön hátul.
A tudós megbökte az írót, hogy csak folytassa, mert jól megy.
- No, rendben van, atyafi - folytatta is amaz ravaszul. - Nem írok magáról
semmit a világon. De akkor feleljen nekem néhány kérdésre.
- Nocsak kérdezzen, bennem hiba nem lesz.
- Hát aztán maga itt volt-é, amikor égett a háza?
- Bár ne lettem volna itt - mondta a székely.
- S mit csinált azon idő alatt, amíg az égés tartott?
- Magyarót törtem - szólt keserűen a székely.
- Hát aztán - ment tovább az író - meg tudná-é mondani, hogy milyen érzései
voltak, amíg égett a háza?
- Olyanformák, mint most.
- És most mit érez?
- Én azt - mondta a székely -, hogy az Isten örökké reáküld valami nyavalyát
az em-berre.
Az író méltatlankodni akart éppen, de akkor rémülten, karmosan és rongyosan
egy legényke futott oda.
- Édesapám! - mondta lelkendezve. - Mihály keresztapám megbolondult a
házhelyen. Mert mosdik a koromban....
- Hol van, te? - kérdezte a tudós.
- Tova, né: a kéményen túl egy kicsit.
- Gyertek, figyeljük meg! - szólt az író, és megindultak.
A székely utánuk nézett, néhány pillanatig mozgatta keserű, száraz,
kiszikkadt száját, de aztán magához vonta hirtelen a fiát, és így szólott
neki:
- Pökjél helyettem hamar egyet!